Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (II. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)
esélye marad saját személyes, egyedi elképzeléseinek megvalósítására. Minél nagyobb teret bitorol a történelem, annál kevesebb helyet talál magának az egyén. Ilyenkor az ember rádöbben saját fölöslegességére, az az érzése, hogy olyan helyzetbe kényszerítették, melyben magyarázkodnia kell, amiért létezik (mindenesetre a létezés ténye, az, hogy az ember van, elégséges ok lehet arra, hogy vádolják és üldözzék). Az én terveim, ambícióim, vágyaim? Mindez oly jelentéktelennek tetszik, olyan, mint egy frissen lebombázott színház díszletének foszlányai. Minden, ami fontos volt, értelmét, létjogosultságát, jelentőségét vesztette. Kihez forduljon az ember? Mit mondjon? Lázad a történelem Molochja, e Moloch fékezhetetlen kapzsisága ellen; a történelmet alkotó és a történelemnek áldozatul eső ember csatája ez. S ez az emberben egyidejűleg meglévő ellentét, a belőle származó feszültség nagyon kimerítő.Az önkény korában a törvények és dekrétumok csapdáit oly sűrűn helyezik el, hogy naponta esel (gyakran öntudatlanul és észrevétlenül) egy-egy ilyen csapdába. Vagyis naponta meg kell sértened, akarva-akaratlanul, valamilyen törvényt. A cél ugyanis az, hogy állandóan erőidet gyöngítő bűntudatban élj. így aztán a hatalom láttán vagy akár csak a hatalom gondolatára is szorongást, félelmet, alázatot fogsz érezni. Deformálódott, megalázódon tudatodban ráadásul kezd megjelenni az a gondolat, hogy esetleg valóban bűnös vagy, a hatalomnak pedig lehet némi igaza. Ha a hatalom enged meg magának törvénytelenséget, az emberek engedékenyebbek annak megítélésében, mint ha privát személy követi azt el. Letartóztatnak, mondjuk, egy teljesen ártatlan embert. Tudjuk, hogy az illető ártatlan, de azért legalább egyszer, ha csak egy pillanatra is, átsuhan agyunkon: talán valóban csinált valami rosszat. Valóban megsértett valamilyen törvényt. A hivatalos önkény megingásunk, dezorieptált- ságunk ilyen pillanataiból táplálkozik. Most pedig nézzük a hatalom és az egyén viszonyát, az itt érvényes játékszabályokat! A hatalom tudja, hogy naponta elkövetsz valamilyen törvénysértést, s hogy — ily módon — bűnöző vagy. De a hatalom vár, mert ravasz és magabiztos; figyeli, nézi mozdulataidat, hallgatja szavaidat. Ne tévesszen meg az, hogy viszonylag szabadon mozogsz, hogy — egyelőre — nem ülsz lakat alatt, mert egyszerűen csak kegyet élvezel. De vigyázz! Csak addig mozoghatsz, míg olyan lépést nem teszel, melyet a hatalom megkérdőjelez, melyet ellenségesnek tart. Akkor aztán lecsap rád. És megtudod, hogy egész életed megbocsáthatatlan hibák és büntetendő, veszélyes vétségek sorozata volt. A lengyel sors szakadozottsága: pár évenként új korszak, új színpad, új rendszer. Nincs folytonosság. Ami újonnan jelentkezik, nem következik abból, ami előzőleg volt. Ami tegnap jó volt, az ma elítélendő vagy már elvesztette jelentőségét, már nem számít. Semmi sem összegződik, semmit sem lehet összegyűjteni, összefogni. Mindent kezdjél elölről, az első téglától, az első barázdától! Amit építettél, félbemarad, ami megeredt, elszárad. Ezért építenek nálunk meggyőződés nélkül, ímmel-ámmal. Csak az irracionális dolgok tartósak: a mítosz, a babona, a délibáb; csak ezeknek van erős alapja. Kétféle szegénység létezik: az anyagi szegénység és az igények szegényessége. A hatalom számára mindkettő kényelmes. Az első azért, mert a nélkülözés legyengíti az embert, nyomasztóan hat rá, mélyíti kisebbrendűségi érzetét; máso52
