Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (II. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)

lomban elfoglalt helyével, és — ami a legfontosabb — kész arra, hogy levonjon minden következtetést abból a tényből, hogy a rendszer ideológiája szerint a munkásosztály ennek a társadalomnak a vezető ereje. Mióta az eszemet tudom, először éppen ezekben az augusztusi napokban lépett föl ilyen erővel ez a meggyőződés, ez a bizonyosság és rendíthetetlen akarat. A mi földünkön kezdett átömleni az a folyó, mely megváltoztatja egy ország képét és éghajlatát.

Nem tudom, mindannyian tudatában vagyunk-e annak, hogy bármi történik is, az 1980-as évek óta már más Lengyelországban élünk. Azt hiszem, ennek a másságnak az a lényege, hogy a munkások beszélni kezdtek — a legfontosabb dolgokról — a saját hangjukon. És eltökélt szándékuk, hogy továbbra is szót kérnek.

A gdyniai sztrájkbizottságra bejött egy alkalommal öt asszony a helyi kézműipari szövetkezettől. Tanúja voltam a jelenetnek. Azért jöttek, hogy csatlakozzanak a sztrájkhoz. Nem akartak béremelést, nem követeltek új óvodát. Ők szövetkezetük elnöke ellen akartak sztrájkolni, mert az illető egy utolsó bugris. Minden arra irányuló próbálkozásuk, hogy az elnököt megtanítsák, hogyan illenék velük — nőkkel és anyákkal — beszélnie, viselkednie, zaklatásokkal, üldözésekkel végződött. Hiába fordultak a felsőbb szervekhez, nem jártak sikerrel — az elnök jól feküdt, mindig teljesítette a tervet. Ők, az asszonyok pedig már nem bírják tovább. Hiszen bennük is van büszkeség. A nagy jelentőségű hajógyári követelésekhez képest az öt asszony indítéka másodlagosnak tetszhet. Talán nincs elég faragatlan bunkó az országban? Ám a fiatal hajógyáriak, akik a panaszt meghallgatták, a legnagyobb komolysággal kezelték azt. Ők is harcot indítottak a pöífesz- kedő bürokrácia ellen, a lekezelés, a „dolgozzatok, ne dumáljatok!” mentalitás ellen, a kisablak mögül rezzenéstelen tekintettel, közönyösen bámuló, mindig nemet mondó arc ellen. Aki a tengerparti mozgalmat a bérek és a létfeltételek javításáért folytatott harccal azonosítja, az semmit sem ért. Ezeknek a megmozdulásoknak ugyanis az emberi méltóság volt a fő mozgatója; az a törekvés, hogy új viszonyokat alakítsanak ki az emberek között minden helyen és minden szinten, hogy a kölcsönös tisztelet alapelvét mindenki kötelezőnek érezze magára nézve. Olyan alapelv ez, melynek értelmében a beosztott egyúttal partner is.

Az említett beszélgetés során az egyik asszony ezt kérdezte: „Hát nem lehetne a mi elnökünk is ember?” A faragatlan durvaságot ők kultúránkba kívülről betolakodott, idegen elemnek tartják, mert e kultúra hagyományai közt ugyan ott van a nemesi felsőbbrendűség, de nincs ott a szándékos megalázás, az ordenáré durvaság, a perfid zaklatás, a gyengébb fél brutális megvetése. Az ilyen viselkedést a tengerparti munkások pellengérre állították, s ezzel hazafiságukat új értékkel gazdagították: hazafinak lenni azt is jelenti, hogy tiszteljük a másik ember méltóságát.

A Tengerparton harcot indítottak a nyelvért is: a lengyel nyelv tisztaságáért; azért, hogy a szavak visszanyerjék egyértelmű jelentésüket, hogy beszédünk megtisztuljon a frázisoktól és badarságoktól, megszabaduljon a zavaros dadogok sáskahadától. „Minek kell ezt így körülvattázni? — kérdezte az egyik hajógyári munkás. — A mi nyelvünk eléggé edzett, nem fog megfázni!” És emlékszem a Szolidaritás városi bizottsága és a kormányküldöttség közt lezajlott első találkozóra. A Szolidaritás Bizottság elnöke: „Kérjük a kormány képviselőit, válaszoljanak követeléseinkre”. A kormány képviselője: „Engedjék meg, hogy általánosság50