Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Csordás Gábor: Vaskó Popa fortélyos doboza (értelmezési kísérlet)

sük így csonkig kopik, a kozmogónia, a folklór, a lélek mélye ősképzeteire redukálódik. Szokott konkrét aurájukat elveszítve jelekké válnak, s így pántolnak körül valamit, ami olyan sokrétű, hogy csak megfejthetetlenségében megfejthető.

A tizenegy darabból álló ciklus szigorúan koncentrikus szerkezetű. Az első és az utolsó verset a beszédmód különbözteti meg a többitől: személytelen információt kapunk a kicsi skatulyától. A két vers szoros párhuzamot mutat: mindkettőben fokozódásról (növekvésről, ill. sokszorozódásról) van szó, ami mindkét esetben a „világ” ellentétes irányú változását (zsugorodását) eredményezi; mindkettő hozzánk intézett felszólítással ér véget. Ugyanilyen összetartozást mutat a második és az utolsó előtti darab, például a beszédmód tekintetében: a közlés címzettje mindkettőben a kicsi skatulya. És így tovább. A középponti (hatodik) darabot kitünteti — többek között — az, hogy a kezdő és záró verssel ellentétes értelmű felszólítást tartalmaz (a kicsi skatulya elpusztítására biztat). Ez a szerkezet egy háromszöget rajzol fel, amelynek csúcsait az első, középső és utolsó vers adja, két befogója a 2—5., illetve a 7—10. darab — átfogója pedig a jelentés sejtelme, az a virtuális „legrövidebb út”, amelynek mentén az elme lezárja a jelentésmódosulások által megnyílott értelmezési szöget.

Térjünk vissza arra a kérdésre, hogy ki beszél — és kihez. A 3—9. darabok ebben a tekintetben ismét hármas szerkezetet mutatnak. Az értelmezési szög két befogója: a „mesterek”, „tulajdonosok”, „bérlők”, „ellenségek”, „áldozatok”, „méltatok” és „jótevők” lehetnek „ők”, akik „hozzánk” beszélnek — vagy lehetünk „mi”, akik „hozzájuk” beszélünk. Aki beszél, mindkét esetben „kívül” van, a címzett pedig „belül”. Csakhogy

— ismét szimmetrikusan — a negyedik és a nyolcadik darab azt állítja, hogy „kívül” nincs senki. A sejtelem átfogója mentén eszerint „mi” beszélünk „hozzánk”. A helyzet eldöntetlen marad, hiszen ezek a közlések — az első és az utolsó darab beszédmódjával szemben

— személyhez köthetők, tehát kétségesek.

Végül: micsoda maga a kicsi skatulya? A ciklus elemzői-magyarázói szerint maga a költői mű (mely tartalmazza a világot); a jó és a gonosz, a teremtő és a pusztító princípium egységes szakrális szimbóluma (a doboz, mint összehajtogatott kereszt, ugyanakkor Pandora szelencéje); szakrális és profán egysége (a doboz, mint a szakrális tér elemi képzete, ugyanakkor a hétköznapi emberi termékek és eszközök alapformája — ez a kettősség olvasható ki az 5. és 7. darabból: az előbbiben a profán átalakítások eszköze — bűvészdoboz —, az utóbbiban kozmikus-mágikus tér). Ezekhez az értelmezésekhez én csupán a következőket tenném hozzá:

A „kicsi skatulya” az egész ciklusban egy hármas oppozíció része. Egyrészt a „világgal” áll szemben, másrészt azzal a lebegtetett személyességgel, amelyről a beszédmód kapcsán szóltam. Az értelmezés egyik befogója egy közelebbről meg nem határozott, tehát a legáltalánosabban felfogott emberi személyesség, a másik pedig a magában való világ. Az átfogó mentén pedig a „kicsi skatulya” nem egyéb, mint ebbe a magában való világba behozott emberi rend, a reá alkalmazott emberi képzetek összessége, az ember keze nyoma és elméje nyoma a világon — illetve az, amivé a világ lett az ember által és az ember számára. A kerek világ emberi négyszögesítése — pátoszával és veszedelmével együtt. Költői mű és emberi termék, szakralitás és profanitás, jó és gonosz, teremtő és pusztító közös nevezője.

Popa ciklusa tehát — ahogy én értem — az istenektől elhagyott emberiség, az eggyé- szabadult „mi/ők” kozmogóniája.

41