Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Csordás Gábor: Vaskó Popa fortélyos doboza (értelmezési kísérlet)
Csordás Gábor Vaskó Popa fortélyos doboza — Értelmezési kísérlet — v asko Popa talán a legnagyobb, mindenesetre a legtöbbet fordított szerb költő. Persze, már ez a kijelentés is csak közelítőleg fejezi ki az igazságot, hiszen származására nézvést tulajdonképpen román, a soknemzetiségű, sokszínű Bánság szülötte. Versec környékén, Grebenac községben látta meg 1922-ben a napvilágot. Egyetemi tanulmányait Bukarestben, Bécsben, Belgrádban végezte. Első verseit huszonkét éves korában jelentette meg. Máig kilenc vékony kötetet adott ki. A véletlen úgy hozta, hogy számomra Popa nevéhez kötődik mindaz, ami a költészetben izgalmasan modern. Olvastam verseket előtte is, de ami megragadott — Tóth Árpád, Juhász Gyula, József Attila —, másképpen, inkább narkotikumként hatott rám. Úgy is használtam a költészetet: a bódulat eléréséhez. Popa verseit olvasva éreztem először azt a kesernyés-lázas türelmetlenséget, amely azóta is elfog, valahányszor — elég ritkán — olyan költővel találkozom, aki nem pusztán leírja, színezi, kommentálja a világot — hanem teremti. 1968-ban valami kósza ötlet hatására vettem meg az Európa „bikás” sorozatának egyik első kötetét — Popa Ostromlott derűiét Weöres Sándor fordításában. Felvágatlan könyv volt — a gimnáziumból hazafelé menet az ujjammal téptem fel a lapokat, s még az utcán végigolvastam az egészet. A fentebb említett lázas türelmetlenség abból fakadhat, hogy Popa-szerű költőt olvasván az emberben felbuzdul mindközönségesen szunnyadozó teremtőereje — a keserny meg persze abból, hogy ilyen hatást mindig valami utolérhetetlen tökéletesség képes csak kiváltani. Voltaképpen tehát a sárga irigységet hozta rám az a sárga papírú kis kötet — és amikor kissé később Eliot, majd kissé még később például Petri György költészetével ismerkedtem, a dolog már csak megismétlődött. És minden esetben az a Popa-sor bukkant fel emlékezetemben — „add vissza rongyaim” — amely számomra a költői létmód, a legfo- kozhatatlanabb feszültségű, elemi kiszolgáltatottságot és törékeny méltóságot egyesítő emberi jelenlét sűrítménye. Végsőleg alighanem Popa a ludas abban, hogy a költészet bolondja lettem: mohón kapok minden sorokba tördelt írásmű után — abban a reményben, hogy újraélhetem azt, ami akkor, a pécsi Déryné (azelőtt Molotov, még azelőttebb Mária) utcán elfogott. És mivel ez néha valóban bekövetkezik, a dolognak sosem lesz már vége. És bizonyára Popa miatt kezdtem — majd két évtizeddel később — szerbül tanulni. Kézenfekvő tehát, hogy most, amikor lengyel, cseh, horvát és szlovén költők után belefogok a szerb költészet fordításába, vele kezdjem. Mégpedig egy olyan művével, amelynek keletkezéstörténete szinte egész életművét átfogja. Hiszen A kicsi skatulya ciklus első darabját még 1958-ban írta, az utolsót viszont 1984-ben — ekkor közölte a végső változatot a belgrádi Savremenik. Popa enigmatikus költő. Versei olyan rejtvények, amelyeknek van megfejtésük, ám megfejtésükhöz nincs kulcs. Kevés szót használ, amelyek szinte kényszeresen újra és újra visszatérnek, a szokványos nyelvi logikától eltérő módon kapcsolódva egymáshoz. Jelenté40
