Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő esszésorozat, III.)
föl az aggodalmakat Csoóri Sándor befelé hallgatódzó magánya, Tamás Gáspár Miklós Széchenyi sorsát felidéző töprengései mögött is? Volna, lehetne azért egy pont. Ha türelmesen körülnézünk, ha mérlegre tesszük a múltat, a jelent. De ezt a látszatra biztosnak tetsző alapot is csak kételyekkel közelithetjük meg. Nem volt a történelemnek olyan válságos szakasza, amikor a magyar szellem legjobbjai ne vázolták volna föl a nemzeti műveltség, a szellemi építkezés álomépületeit. Nemrég Márai Sándor halálakor húztam elő a könyvespolc mélyéről 1942-ben írt röpiratát, a nemzetnevelés ügyéről. Teljes, kész tervezet a háború alatti, utáni évekre. Elszorul a szívünk, ha arra gondolunk, hogy hányán dolgozták ki a nemzetnevelés programját, akkor, korábban, később. Ezért van bizonyára nemcsak bennem kétely, amikor ma előhúzzuk az egykori (Németh László szavával) minőségforradalmak terveit; és ugyanúgy akkor is kétely van bennem, amikor újabb, más, a századvégnek szóló programokat keresünk az olyannyira elengedhetetlen befelé építkezés növésterveiként. Szívemből beszél Lányi András, amikor a FIDESZ Akadémián azt mondja, hogy a politikai élet csinált mozgalmassága nem fedi el, nem is oldja meg a mélyülő válságot, bölcsességre, elszántságra, eszmékre van szükség. Valóban, legalább hetven éve, a hosz- szú válság kezdete óta így vélekednek erről a magyar szellem legjobbjai. Hány gondolat-katedrálisokat felrajzoló terv született? Mire mentünk velük? A bölcsességnek ma abban kellene megmutatkoznia, hogy a befelé építkezés, a szellemi alapozás kezdeteként felteszünk egy olyan kérdést, amelyet elődeink nem tettek föl, (legalábbis nem azokkal a tapasztalatokkal a birtokukban természetesen, mint amilyenekkel mi már rendelkezünk): miért nem valósultak meg a század szellemi minőségprogramjai?; miért nem valósulhattak meg? A magyar nemzet újabbkori történelmében (miként néhány évszázada Európának ezen a vidékén), mindig koherensnek lett kikiáltva (éppen a mindenkori hatalom, a diktatúrák kényszerei miatt) a művelődéssel, képzéssel, a szakértelem kialakulásáért folytatott munkával, és a politika küzdelmeivel járó minden kérdés. Mindig, minden korban tele voltunk a politikai modellek terveivel. Mindig, minden korban tele voltunk a művelődés modelljeinek terveivel. Mindig, minden korban kötelezően összekapcsolódott az, ami legtöbbször kettő. (Igaz, ennek így kellett lenni egy olyan leszakadt fejlődésben, amelyben a politika és a nemzeti művelődés között elválaszthatatlan volt a kapcsolat, de mivel a politika mindig torz változatokba, zsákutcákba kényszerült, nem várhatott hosszú távon más a művelődési programokra sem.) A politikai szféra ezekben a torz- és félformákban mindent befalt, vagy legalábbis maga alá szorított. Ha ma meg is van az elnyújtott forradalomra az esély, abban senki sem reménykedjen, hogy csak a politikai küzdelem sávjában megmaradva, a félformákból belátható időn belül ki lehet jutni. S ez nem függ össze azzal, hogy egy párt mire mehet, és azzal, hogy több párt mire juthat majd. Ezért a befelé építést, az alapozást, a szaktudást (igen, a dolgozni- a kereskedni tudást, a műveltség megszerzésének, a gyermekek, az ifjúság nevelésének tudását, a gyárak vezetésének, a laboratóriumi munkának az eredményességét, a földművelés, a cipőkészítés, a kenyérsütés, a téglaégetés, az elektronikai fejlesztés tudását, mindenekelőtt az egész magyar közművelődést és oktatást) ki kell vonni a politikai küzdelem sávjaiból. Miként az ideológia és kontraszelekció elválaszthatatlan, az ellenideológiák is éppen úgy megszülik a fordított kiválasztás mechanizmusait. Vigyáz33
