Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő esszésorozat, III.)
zunk tehát, hogy az egypárt katasztrófa-politikája után, a több párt közötti politikai küzdelemben — ami ugyan még messze van —, nehogy ott folytatódjék minden (a kilátástalanságban), ahol ma tart. A terveket, a szaktudást, a munkához való értés, a művelődés új programjait is ennek átérzésével lehet előkészíteni. Indiában víz alatt, a sodrásból éppen csak kilátszó ekeszarvakat szorítva, nálunk a történelem hullámverésében, ilyen mélyszántással lehetne a talaj megművelését elkezdeni. ('„... hajnalfele a ravensbrücki fák”) Március 15-én a Petőfi-szobornál néhány perccel a déli harangszó előtt, amikor már ellepték a teret, a környező utcákat, az Erzsébet-híd följáróját a gyülekezők, amikor már kibontotta a szél a piros-fehér-zöld zászlókat, és elborították a koszorúk, a virágok a szobor talapzatát, amikor az apák nyakukba vették kisgyerekeiket, hogy azok jobban láthassanak, és az érkező csoportokat egy mikrofonhang tapsvihar kíséretében köszöntötte, amikor már énekszó hangzott a Duna zúgása közben, és a föliratos táblák is a magasba emelkedtek, csak percekkel tehát a harangok megkondulása előtt, közvetlenül a szobor mellett, egy csoport élén, néhány kéz magasra emelte és kifeszítette a Magyar Zsidók Egyesülete március 15-ét köszöntő transzparensét. Összeszorult a torkom, amikor az érkezőket üdvözlő mikrofonhang (érezhetően mély lélegzetvétel után), kimondta azt a szót, (mármint, hogy most kiket üdvözöl), de a másodpercnyi görcs még föl sem oldódott bennem (hogy mi lesz a fogadtatás?), fölzúgott a taps, hosszan, hosszan, s a köszöntés, a taps megismétlődött a Kossuth-szobor előtt is. Talán a negyvennyolcas zsidó származású magyar honvédek jutottak sokaknak az eszébe. Talán azok, akik (ha bár népfelkelők, tudjuk az első rendelkezések szerint még nem lehettek), mégis puskát fogtak, kardot fogtak, és ott harcoltak a komáromi, a szolnoki, a budai csatában, ott voltak Bem oldalán az erdélyi hadjáratban; vagy talán ezerkilencszázötvenhat elítélt, elpusztított vezetői, a börtönbe, akasztófára juttatott részvevői közé tartozott zsidó vallású magyarok jutottak a Petőfi-szobor, a Kossuth-szobor körül tapsolok emlékezetébe. Itt kitérőt kellene tennem. Még februárban fölkeresett egy régi ismerősöm, aki hallgatta a rádióban azt, amit 1956 október 23-a műegyetemi eseményeinek egyik mozzanatáról nemrégiben elmondtam. Fotóalbumot tett elém. Az album felvételeinek gyűjteményét tartalmazta a műegyetemi nagygyűlésről, a felvonulásról, (a fotókat azóta már megvásárolta a munkásmozgalmi múzeum). A Bem-szobomál a Himnuszt éneklők között (a fotó tanúsága szerint is ugyanúgy lepték el az akkori fiatalok a szobrot, ahogy a maiak március 15-én a Petőfi- és a Kossuth-szobrot), nos a Bem-szobornál állók között, (akiket én akkor nem láthattam, mert odáig már nem jutott el a csoport, amelyikkel érkeztem, jó száz méternyire várakoztunk a szobortól), a fényképen két ismerős arcot fedeztem föl a harminckét és fél esztendő előtti tömegben. Tánczos Gábor, a Petőfi-kör vezetője közvetlenül a szobor lábánál áll. Három-négy méterrel tőle Sánta Ferenc énekli a Himnuszt. Ezen a márciuson a Budai Vigadóban rendezett Petőfi-köri emlékülésen Tánczos Gábor (aki november 4-e után Nagy Imréékkel a jugoszláv követségre ment, és onnan őt is Romániába vitték, aztán a Nagy Imre-perben 15 évre ítélték), már nem lehetett ott (1979-ben öngyilkos lett). De sokan beszéltek róla. Sokan beszéltek arról is, aminek az a Bem-szobor előtti fénykép, Tánczossal és Sántával, akár jelképe is lehet, hogy a Petőfi-körben milyen testvériségben küzdött együtt 34
