Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő esszésorozat, III.)

spontánul, végső elkeseredettségükben, hanem az új egyesülések, platformok, pártok hívására lepték el az utcát; mindvégig az ellenzék ereje és a felvonulók méltósága szervezte a megmozdulásokat, kialakulhatott az esély a monolit hatalom tartósodásra, és a népfelkelés között egy harmadik alternatívára.

De hogy a víz alatti talajművelés mai lehetőségeit tovább gondoljuk, vagyis egy hosszan elnyúló „csendes” forradalom megvalósításának esélyeit keressük, még sok más jelenség természetét is vizsgálat alá kell vonni. Az ötvenhatos október, és nyolcvankilences március analógiái és különbözőségei bevilágítanak a múlt és a ma még mindig kellőképpen föl nem tárt folyamataiba. Az egyiket közülük „Nagy Imre-rejtély”-nek szokás nevezni.

Ez annak az úrnak a bejárása, amely október 23-án délelőtt a készülődő tüntetés helytelenítésétől, a halálos ítéletet is vállaló ki nem egyezésig vezet; közben a tájékozatlanság, a tanácstalanság, a tömegek előtti első parlamenti megszólalással járó népszerűtlenség, a népfelkelés valóságát eleinte alig felfogó intézkedések, az eredményes, az eredménytelen tárgyalások, az események áttekintésének igyekezete, a történelmi döntések vállalása, a kitartás és hűség a nemzet szabadságának ügye mellett, miként Fejtő Ferenc mondja: „. . . a nép szabadnak hitte magát. A felszabadultság mámorában, a függetlenség mítoszát alkotta meg, s nem nyugodott addig, amíg ez a mítosz meg nem testesült Nagy Imre tragikus személyiségében. Ez a józan és mérsékelt férfi, nem fékezhetvén meg az áradatot, inkább átadta magát annak, mintsem, hogy elszakadjon népétől.”

Ez az út visszamenőleg, Nagy Imre személyes sorsán túl azt is szakaszolja, hol, hogyan és mikor léptek át a történelmi események a diktatórikus és a reformkommunista erők harcának keretein, hol, hogyan és mikor söpörte el a népfelkelés a hatalmat, milyen erők maradtak korábban a progresszió szárnyait képviselők közül is „innen” az eseményeken, hogyan, hol és mikor léptek föl a restaurációs, a hordalékos erők, hogyan vágta el a november 4-i szovjet támadás az alternatívákat. Érezzük, hogy a történelmi értelmezésen és igazságtevésen túl, e „rejtélyes” útnak a megvilágítása ma azért is fontos, mert, — s ez már a jelen kérdése — mindaz, ami akkor a fegyveres felkelés körülményei között végbement, az ok-okozati kapcsolódásokon túl, analógiás viszonyban is van a mai folyamatokkal. Azzal a lényeges különbséggel, hogy: a) a környezet, a Szovjetunió, a kelet-európai országok helyzete megváltozott; b) a demokratikus ellenzék azon a ponton, amikor a politikai harc átlépett a kommunista párt sztálinista és reformcsoportjai közötti vitán, egyszerre tudott katalizáló és szigetelő erőként munkálkodni. Kikényszerítette, hogy a politikai mezőny sokkal szélesebb legyen, mint amennyit az uralkodó párt erői kijelöltek, elejét tudta venni annak is, hogy a súlyos terhek alá került milliók felkeléssel vegyenek elégtételt sorsuk megromlásáért. S ezzel, mintha remény ébredne arra, hogy azok a progresszív nemzeti törekvések, amelyek hajdan tizenkét nap alatt véresen elbuktak, most esztendőkre elnyújtva, vértelenül eredményekre jussanak.

De csak akkor, ha (sodrásban, térdig vízben) megtörténnek a talajmunkák is. Ezért elengedhetetlen tehát a további gyorsítás és befelé építkezés együtt. Ez a szavak emancipációja után az élet emancipálását jelenti. Tudjuk, ezt a forradalmak sem valósították meg sohasem teljesen. Az ilyen felszabadulás reménye leginkább akkor támadhat föl, ha megtalálhatóak és meghirdethetőek az egyén személyes léte számára biztató támpontok. Vajon nem ezeknek a hiányai keltik

32