Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő esszésorozat, III.)
el Március Tizenötödike megszentelt emlékhelyeit végigjárni. Mint aki megtanulta, hogy igaz ünnepet ünnepelni keserű szájízzel is lehet.” Ezt Csoóri Sándor írta. Még több belső zaklatottságot árul el Tamás Gáspár Miklós helyzetjelentése: „a legitimáció egyik típusától a másikig való átmenet könnyebb, ha a letűnőfélben lévő elit iránt némi ösztönös tisztelet mutatkozik. Ez nálunk hiányzik. Könnyebb az átmenet akkor is, ha a hatalomváltás nem nyers érdekek megkérdőjelezéséből fakad, hanem legalább elvileg egyenértékű legitimációs modellek közötti vitából. Ez nálunk nem várható. Nem oly göröngyös az átmenet akkor, ha a legitimáció változása nem jár együtt szociális megrázkódtatással, a civilizáció alapjainak megrendülésével. Erre nálunk kevés az esély. Nehezebb a dolgunk, mint eleinknek volt 1848-ban. Pedig Széchenyi még abba is beleőrült.” Januárban még azt írtam, hogy ha más és más okból, de egyaránt fél a hatalom, az ellenzék, félnek sorsuk alakulásának esélytelensége miatt a milliók. Ebbe a közös félelembe márciusra vagy elveszni kellett, vagy (legalább az egyik oldalon) túllendülni rajta. Ez megtörtént. Azért történhetett meg, mert a reform egyetlen útjának ajánlatát, amely ugyan sok reménnyel nem kecsegtetett, és minden más lehetőséget kizárt, az ellenzék fölhívása nyomán a közvélemény félresöpörte. A kérdés az volt, hogy a centralizált intézményrendszerben a reformfelújulás, (amely magukat a zárlatos intézményi mechanizmusokat kérdőjelezi meg,) a kelet- közép-európai monolit államrendszerekben csak a centralizáció csúcsairól indulhatott ki. Nem volt ugyanis más „lejátszási” alternatíva, tér, erő. Mert, ha nem fentről indult a reform, láttuk eltorlaszolták. Felülről. Erről az önmagában visszatérő pályáról dobta ki márciusra a reform sorsát egy új erő, új lejátszási alternatívákat jelölve ki. 1989. március 15-én harminckét és fél esztendő után újra megmutatta magát * az utca. És ez, mintha más irányt adna az újabb magyar történelemnek. Aki átélte ötvenhat október 23-ának budapesti utcai népmegmozdulását, aki átélte nyolcvankilenc március 15-ének budapesti utcai népmegmozdulását, annak alkalma van mérlegre tenni az azonosságokat is, a különbözőségeket is. Az azonosságok: éles szembefordulás a múlttal, hatalmas tömegelégedetlenség a jelennel; szakítás a diktatórikus hatalommal; a nemzeti függetlenség, a nemzetek európai rendjében való új elhelyezkedés követelése. A különbözőségek: 1. október 23-ig a küzdelem a hatalmon belül folyt, a Rákosi —Gerő szárny és a reformkommunisták között; 2. a sztálinista diktatúrában más erők számára nem volt tér politikai-szellemi fellépésre, ellenzéki csoportosulások nem szerveződhettek; 3. mire a tömegek átvették az események irányítását, mert a reformkommunistákon túlfutottak az események, a diktatúra és népfelkelés alternatívái között nem volt másféle politikai erő; a forradalom magával sodort mindent, erejével, igazságával, hordalékaival együtt. Ma: 1. a küzdelem már jó ideje a Kádár-rendszer, nyolcvannyolc nyara után a posztsztálinista hatalmi struktúra és a párton kívül szerveződött ellenzéki erők között folyik; 2. az ellenzéki platformok erősödő támogatást kaptak a közvéleménytől, aminek hatására a hatalom csúcsain is megtörtént a polarizálódás, mértékadó reformkommunista politikusok kezdtek küzdelembe milliók bizalmának megszerzéséért, és a pesti utcán március 15-én a fegyveres erőszakszervezet helyén nem is túl sok kokárdás rendőr jelent csak meg; 3. a tömegek nem 31
