Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - In memoriam Weöres Sándor - Nagy Gáspár: Lámpásaival vonul az éjben - Rónay László: A végtelen kupolája alatt (Weöres Sándor költészetéről)
kai és magába foglalta a történelmet, az élet szüntelen körforgását. „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: — az már a menny. Mert minden körbe ér.” (A fogak tornáca, 6.) A fa mintázatát, minden égtáj felé nyújtózó alakját tekintette mintájának, s úgy hitte, a végtelent megkísértő ember alá terül „nászágyként” az egész világ. Tudta, hogy az emberi élet telve van szenvedéssel, s folyvást a sötétségben tapogatunk a világosság felé. De ő bizton elmondhatta magáról azt is, hogy érezte „a nappal hangját is, a zörejek kotyvalékát, lombok és lányok locsogását...”. A teremtő fantázia egyik legnagyobb mestere volt, s azzal a kiváltságos érzülettel tekinthetett birodalmára, hogy az mégis valóságos, hiszen gyökereit évezredek bölcsessége táplálja, törzsét és lombkoronáját pedig a líra hagyományai erősítik, mégpedig e hagyománynak gyakran olyan rétegei, melyeket csak ő ismert, ő fedezett fel és élt újra. Költészetének kimeríthetetlen életet és halhatatlanságot ad a kiszámíthatatlansága, az a jellegzetessége, hogy hajlandó volt visszaszállni a kezdetekhez, mert a legegyszerűbb elemekből akart építkezni. Mintha azt a folyamatot mutatta volna meg, ahogy az ember megtanult beszélni, előbb csak összefüggéstelen hangokat kiejtve, próbálgatva azok dallamát, majd megismerte az összhangzattan szépségét, igájába törte a nyelvet s egyre szebb, egyre bonyolultabb érzéstartalmak kifejezésére tette alkalmassá. Cs. Szabó László egyszer arról faggatta, miképp látja ő maga páratlanul érdekes ritmuskísérleteit, a gyermekverseket. „Hát, a ritmikai tanulmányok, a gyermekversek, azok skiccek, vázlatok — felelte a költő —. Nem annyira lelki oka van, mint olyasmi, amikor a festő lapokra fekete ceruzával vagy pasztellel vagy mivel kis vázlatokat készít, máskor pedig nekifog a nagy kompozícióknak.” Persze aligha lehet vitatni, hogy ezek a kis skiccek irodalmunk olyan értékei, amilyenekhez hasonlókkal alig-alig rendelkezik, hiszen arra születtek, hogy beavassanak, hogy a nagy szertartás, a művészet részesévé tegyék azokat is, akik máskülönben csak titkos sejtelemként őrzik magukban ezeket a ritmuselemeket, s azt a játékos kedvet, mely az emberiség minden korszakában magasabb értékek és értékviszonyok meglétét bizonyította. Weöres költészetének rendkívül fontos elemei ezek a sejtető, önmagukon túlra mutató érzések, melyek egy magasabb összefüggés bizonyságai: a játék mellett átszövi líráját a humor, a groteszk egyfajta kikezdhetetlen lelki derű. A művet függetlennek látta teremtő szándékától és ihletétől, annak olyan szerepet tulajdonított, hogy segít túllépni az emberi lét tapasztalati határain. S természetes az is, hogy miközben makacs igyekezettel haladt túl e határokon, költészetében egyre több lett az árnyék, a baljós sejtelem. „A végső dolgokkal szembenéző vallás, filozófia, költészet valamilyen értelemben sötétté, ködössé, borússá, nyomottá válik, olyan súlyosak azok a küszöbök, amik a praktikus emberi lét határain túl jelentkeznek.” A költészetet szüntelenül kísérleti terepnek tekintette, amelyen mindent meg kell és meg lehet próbálni. Ebből a nyugtalan, kísérletező kedvéből adódik, hogy sokszor rendkívül nehezen érthető, milyen érzéstartalmat hordoz a vers, bár nem feltétlenül kell ilyeneket hordoznia, hiszen a líra a folytonos változás képét mutatja, s évtizedek múlva visszatekintve Weöres ma még szokatlannak vélt költeményeire, azokat talán magától értetődő természetességgel értelmezik majd. Az azonban már ma is bizonyos, hogy ez a kísérletező kedvű költő a modern magyar líra legjellemzőbb törekvéseinek kezdeményezője és felszabadítója volt, legalább olyan súllyal és hatással, mint az avantgárd igazi mestere, Kassák. S felszabadító abban a vonatkozásban is, hogy lírája az emberi élet teljességét fogja át, a gyermeki játéktól a szerelem forró évein át egészen az elmúlás szomorú bizonyosságáig. De még ebben a lefelé hajló korszakában is következetesen őrizte magában a gyermeki princípiumot, melyet ő az igazinak, az embervolt „lényegének” nevezett. Ez a lényegre orientált magatartása tette sebezhetetlenné a rosszal szemben, őrizte meg fiatalságát, azt a képességét, hogy az öröm és az élet dalosa marad akkor is, amikor a szavak már nehezen engedelmeskedtek: „Rokkant agyam dülöngélve — inkább holtan, mintsem élve — régi erejét cseréli — valami megfoghatatlanra, — emlékszik a tűzkatlanra, — amelynek árnyékát éli.”. (Catania, Cagliari) 7
