Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - In memoriam Weöres Sándor - Thinsz Géza: W. S.-sirató - Tüskés Tibor: A Kútbanéző

vajon / a tönkrement rossz holnapot”; „Nem kérdem, mit hoz a holnap, / szemétkosárba hull”; „Mi a jövő? Még használatlan, puszta üresség” — sorok három különböző versből.

Pályája utolsó éveinek központi kérdését, a halál problémáját is ebben az összefüggésben szemléli. Gyakran beteg, egészsége egyre romlik, kórházba kerül. Megjárja a halál küszöbét, a testi szenvedés dantei bugyrait, s útjáról tudósítást hoz. „Tudjuk, hogy csontokon lépdelünk, / saját csontjainkon...” A régi szavak, a régi fogalmak értelmüket vesztik. A töredékek, a fragmentumok, a versemblémák új jelentést kapnak. Ami önmagában verscsírának, versmagnak látszik, tágabb szövegösszefüggésben a halál előtti állapot megrendítő rajzává mélyül. Az elmúlás élményét kétféleképpen is kifejezi: metaforikusán, hasonlatba rejtve, természeti képekbe öltöztetve és nyersen, közvetlenül, áttételek nélkül kimondva. Itt természeti kép hordozza az elmúlás gondolatát: „Baljós tavasz. Virágtalan / fa-vázakon száraz hideg. / Bozótokban bozontosán / ólálkodó kisértetek.” Itt is: „A parkban, hol a lámpák / derengtek utcahosszat, / most árny van és feledtség.” S mennyi fájdalom van ebben a hasonlatban: „Olyan vagyok mint egy / sakkfigura a sakktáblán / szélére túl kivetve”. Talán még megrendítőbb és szorongatóbb, hogy a költő, aki magánemberként soha nem panaszkodott s nem beszélt testi bajairól, verseiben most az „egyenes beszéd” formájában éli meg, mondja ki fájdalmait: „Jó lenne valami nagy mező kútjába ugrani / És minden feledhetőt felejteni”; „Rokkant agyam dülöngélve / inkább holtan, mintsem élve / régi erejét cseréli / valami megfoghatatlanra.” E részletekben éppúgy nincs túlzás, mint A vers a pokolból terjedelmes és diagnosztikai pontosságú állapotrajzában. Egyetlen sorát idézem csak: „Be vagyok falazva az emberi nyomorúságba ...”

Mi a költő válasza a halál, az elmúlás tényére? — Weöres egy pillanatig sem kisebbíti az elmúlás fájdalmát. Láttuk, megéli, s metaforikusán is, közvetlenül is drámai erővel kimondja a testi szenvedést, az ember nyomorúságát, a szervek lázadását. A „selymes fényű Holdhoz” így beszél: „nem sejtem, hányadik fordulatod hozza halálomat”. Saját halálán túl átéli az évezred elmúlását, a világegyetem pusztulását, a világvége recsegését, a „planéta bukását”, a korom, a szénfüst, a kén-takaró pusztítását, a természet elnyomoro- dását is. De nem lázad és nem lázit. Megbékél az örök mában, a jelenben, a pillanatban, a változásban. Nem izgatja a tegnap és a holnap. Lázadása legföljebb kérdés formájában fogalmazódik meg: „Van-e reménytelenebb / a halálnál?” Nem elodázni akarja, hanem várja a halált, készül rá. Nem a véletlen, hanem a megtalált út visz a sírba: „Akárhányszor utamra találtam, / mindig síromba találtam”. Ha saját halálára gondol, nem „nehéz kő” akar lenni, „úgy akarok (ti. meghalni) / akár a homok”. A halál nem elrejt, hanem kibont, nem elpusztít, hanem a lényeget mutatja meg: „A haláltól / ne azért rettegj, / mert megsemmisít — / hanem, mert kibont / látszólagos önmagadból.” A halál nem lezárás, nem befejezés, hanem folytatás: „életnél teljesebb / leszek a holtom után.” A halál egy tökéletlenebb létből visszatérés egy tökéletesebb létbe, a természetbe: „Van nyájasság is a fekete színben. Nem oly sugárzó áradó, / mint a hajnali sárga, de elég, hogy fényt adjon az alvilágnak.”

A végső dolgok közelében a költő eljut a legtisztább erkölcsi fölismerésekig. „Az igazi örömből / egy csöpp elég. / De a zajos diadalból / egy szemernyi marad” — írja. Vagy: „Igazat adott volna nekem / csak hogy a talár övé legyen.” Talán ott a legmegrendítőbb, ahol a legszemélyesebb emberi tragédiát közösségi élményként éli meg: „a sok magány mind összeforr / mezőn s hegyen túl valahol”; s ahol saját fájdalmát, szenvedését és halálát mintegy fölajánlja, valaki más miatt vállalja, valakinek akar meghalni: „Lesz-e akinek meghaljak?” — kérdezi, mert „az igazi halál” — a másik emberért, a másik emberrel együtt vállalt elmúlás.

Kútbanéző — adta utolsó verseskötete címéül a költő. A kút metafora az utolsó versekben többször fölbukkan. A költő az, aki a kútba néz. S verseivel az olvasót is kútba nézésre készteti. Weöres Sándor meghalt. De költészetének kútja visszatükrözi arcát. S nemcsak azt. A tiszta vizű kút visszatükrözi a föléje hajlók arcát is. Weöres költészetének kútjában, e líra mélyén megláthatjuk, megtalálhatjuk, megismerhetjük saját embervoltunk, gyötrött arcunk vonásait is.

5