Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Görömbei András: Pálfy G. István: Jó hazát teremteni
„népen pedig nem csupán magyar népet értve, hanem szlovákot is, románt is. Hazám e részeit nem éreztem kevésbé hazámnak azáltal, hogy az ő nyelvüket hallottam benne.” Mert a politikai nemzet és a szellemi haza csak így forrhat egybe. Domokos Mátyás Pálfy G. István Jó hazát teremteni Pálfy G. István kitűnő publicisztikai kötetének telitalálatos címe van. írásai széles körű — irodalmat, színházat, filmművészetet, oktatásügyet, történelmet és jelenkort, szomszédainkat és itthoni dolgainkat faggató — tájékozottságát közös szemléleti erő és mély közösségi, nemzeti küldetésvállalás fogja egységbe. Ennek a küldetésvállalásnak a bevallott célja pedig az, hogy Pálfy G. István valóban jó hazát szeretne teremteni itt. Ezért perlekedik, ezért hűséges maradandónak ismert értékekhez, ezért tájékozódik és tájékoztat legfontosabb nemzeti kulturális értékeinkről és ügyeinkről. Kultúránk hatalmas területét tartja szemmel, s ennek történelmi folyamatát is szemlélve egyre inkább úgy látja, hogy ez a kultúra romboló értékválsággal küzd: a kétes értékű kísérletet is többre becsüli, mint a mély gyökérze- tű, történelmi tapasztalatokat is magába sűrítő, hagyományt és újítást társító szemléletet. Ezért Pálfy G. István alapos tájékozottsággal és a hagyományt asszimiláló értékek iránti fogékonysággal, határozott koncepcióval védi, magyarázza és közvetíti a megtartónak ítélt nemzeti értékeket. Kötetének írásai 1984 márciusa és 1987 novembere között jelentek meg a Magyar Iíjúság- ban, s nemcsak az ő szerencséje, hanem a magyar nemzeti kultúra iránti érzékenység fejlesztését, erősítését szívügyüknek tekintő kortársaié is, hogy ezek az írások most együtt is olvashatók. Mert ezek a művek valóban méltóak arra, hogy kilépjenek az újság nem mindig emelő szöveg- környeztéből, s önállóan, most már csak egymásra rímelve, egymást világítva álljanak előttünk. Nagyon jó lenne, ha minél többen olvasnák, különösen diákok és tanárok, ezeket a cikkeket, men. Pálfy G. István könyvének a szemléletét közkinccsé kellene tennünk. Ez a könyv ugyanis értékekért perlekedő okossággal mutatja meg, hogy a magyar kultúra a nemzet megtartó ereje lehetne, ha múltbeli kincseit azok belső törvénye szerint tudatosítanánk, s ha mai törekvései nem esnének áldozatul olyan kordivatoknak, melyek nem a nemzet, nem a közösség sorsproblémáiból emelkednek művé, hanem éppen az attól elfordulni igyekvő mozgalmakban keresnek menedéket. Osztom Pálfy G. Istvánnak azt a többször és határozottan kifejtett véleményét, hogy a magyar kultúra nem fogadhatja el azt a ma már közkeletű lebecsülést, amelyik szintén divattá silányulva örökkön azt rikácsolja, hogy az irodalom, a kultúra szerepe megváltozott, lefokozódott; ne foglalkozzon önnön hatáskörén túli dolgokkal, tegye le az író a közösség terhét, hogy magasabb rendű alkotásokat hozzon létre. Ez a ma valóban divattá váló szemlélet kitérés a művészet hivatása elől, ami nem egyéb, nem kisebb feladat, mint az emberi teljesség kísérlete. Emberi teljességet pedig aligha képzelhetünk el a szűkebb és tágabb közösségünk történelmének, jelenkori sorsának a problémáival való szembenézés nélkül. Kétségtelen viszont, hogy ezt a művészi látásmódok lenyűgöző sokfélesége tudja a maga módján megkísérelni, nem lehet tehát valamelyiknek eleve kizárólagoságot biztosítani a nemzeti kultúrában. Abban azonban igaza van Pálfy G. Istvánnak, hogy az irodalom akkor veszíti el értékét, fontosságát a társadalom tudatában és életében, ha önmagát fokozza le, ha az önmagáról való tudatában megelégszik partikuláris funkcióinak hangoztatásával. Különösen a kritikai irodalomra hárulna itt rendkívül fontos értékmegnevező, értékmegmutató feladat. A kritikának és az iskolai tanításnak egyaránt érzékletesen és a filozófiai általánosítás szintjén egyszerre kellene megmutatnia, hogy az irodalom valóban alapvető fúnk- ciót tölthet be a személyiség kibontakoztatásában, a világban való erkölcsi és gondolati tájékozódásban, otthonratalálásában. A nagy mű sohasem lehet meg jelentős emberi üzenet nélkül. Ha gondolkodásunkat, erkölcsi érzékünket, ítélőképességünket nem mélyíti, nem edzi, akkor valóban a haszontalan lomok közé sorolhatjuk. Akkor valóban leértékelődik, mert leértékeli önmagát. Jól érzékeli Pálfy G. István irodalomtanításunk bajait, s lényegre tapintóan kérdez is több interjúban ezekkel kapcsolatban. Kétségtelen, hogy iskoláinkban méltatlanul háttérbe szorult az irodalom és az anyanyelv tanítása egy tévesen felfogott tudományosság jegyében, de az is bizonyos, hogy még a számára adott szűk kereteket sem töltjük ki a személyiség nevelésének a szempontjából. Irodalomszemléletünkben a naponta túlhaladott kísérletezések áldozata lett a világszemléleti mélységre, morális érzékenységre, önállóságra, ítélőképességre, közösségi szemléletre való nevelés. A művek legbensőbb és legfontosabb üzenete sikkad el. De még egyet hátrább is kell lépnünk. Alapfunkciók is elsikkadtak, egyetértéssel idézem a Közbeszólás mondatait: „Ma már nemcsak magyartanárok tudják, hanem minden tanár, hogy a gondolatok értelmes kifejezésének a képessége nélkül matematikát, fizikát, kémiát, 91
