Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Görömbei András: Pálfy G. István: Jó hazát teremteni
biológiát sem lehet művelni. Márpedig itt tartunk.” Hasonlóképpen pontos és lényegretörö a Fekete Gyulával készített interjúban az a megállapítás, hogy „a nemzeti irodalomnak a funkcióját semmi más nem láthatja el. Ezt mostanában nem értjük. Nem értjük, hogy a hazai irodalomnak külön feladata van. Nemcsak azért, mert felelősnek érezzük magunkat egy nép sorsáért, hanem azért, mert mindenfajta kohéziónak az alapelemei vannak benne. A közösségnek ez a maitere, cementje, ragasztó anyaga.” A Jó hazát teremteni írásainak egyik fő vonulata a kultúránk nemzetteremtő lehetőségeire s az ezért való felelősségünkre világít rá fölidézhetet- lenül gazdag szempontrendszerrel, s szinte magával ragadó, cselekvésre ösztönző erővel. A másik vonulata pedig az irodalom, színház és a film területén tett tudatos utazással mintegy dokumentálja, példákkal igazolja elméleti megállapításainak valóságos lehetőségét: életalakító erőként, világszemléletet adó hatalomként villantja elénk kultúránk sok-sok alakját, művét. Mindig arra törekszik, hogy az adott alkotó valamely értékének megmutatásával valamiképp mai gondjaink oldásához is segítsen. Szinte jellegzetesnek vélem szép Misztótfalusi-portréjának már a címét is: Ilyen ember kellene ... A háromszáz esztendővel korábban élt tipográfus-író portréja emellett a Pálfy-írások ama jellegzetességét is szemléltetheti, hogy a néhány flekkes jegyzetben is mennyi értékes ismeretet mozgósít, milyen szemléletesen, elevenen ágyazza be környezetébe tárgyát, s milyen értékóvó bűvölettel kapcsolja össze a régmúltat a mával. Nagy László arcképe alá egyebek mellett ezt írja: „S ha belső lélekraj- zában is meg akarjuk ismerni a mai Magyarország utóbbi négy évtizedét, Nagy László költészete, e szellem versbeni kisugárzása nélkül aligha tehetjük.” De bármelyik írásából idézhetjük a példát, példákat élet és irodalom együttes szemléletére. Pálfy G. István félti mai irodalmunkat és mai irodalomszemléletünket attól, hogy elmulasztja nemzeti feladatát, mert ez a feladatmulasztás az ő szemében a megsemmisüléssel azonos. Nem véletlenül idézi nyomatékkai Illyés Gyula szavait: „óriási tétre tudom figyelmeztetni e nemzedék íróit: vagy végeznek ők is valamit, vagy vállalnak részt a föladatból, vagy jeltelenül elmegy ez a nemzedék az irodalom és a nemzet történetében”. Pálfy G. István feladatvállaló hittel és belső meggyőződésből tudatosítja az értékeket. Munkájában az elismerés is segítette és segíti. A legnagyobbak közül sokakkal szoríthatott kezet, a nemzeti irodalom sorsvigyázó emberei észrevették az ő értő ügyszeretetét, s megbecsülték munkáját. Kós Károlyhoz éppúgy bejáratos volt, mint Illyés Gyulához, de említhetem a ma élők legjelentősebb személyiségei közül színészek, filmesek, írók tucatját. Ez a személyesség a megértésnek, a belülről is átérzésnek a képességeivel gazdagította Pálfy G. István írásait. Bátorította éa bátorítja ítéleteiben, küzdelmeiben, s nagyra csavarta az igényét nemzedéktársaival szemben. Lehetséges, hogy az irodalom nemzetnevelő szerepének koncepciója mellett a magyar kultúra nagy realista művészeinek a közelsége is részes abban, hogy Pálfy G. István szemléletében folytonos az aggodalom a realista művészetért, s a küzdelem, a „per” annak lebecsülése ellen. Másrészt viszont az is, hogy a kísérletező művészetnek csak a hagyományokra közvetlenül építő irányait vonja érdeklődésének körébe. Ez szuverén joga, hiszen a kizárólagosság távol áll tőle, csupán a másik oldal kizárólagossága serkenti olykor indulatos védekezésre. Éppen a realista jellegű művészet térvesztésének érzékelése ösztönzi viszont lemerülni látszó értékek ébresztésére Darvas, Váci, Simon István és mások esetében. Az idő rostájának is megvannak az okai, a Pálfy G. István által említett szempontokból viszont gyors értékváltásainkon való tűnődésre is alkalmat adnak példái. Pálfy küldetéses hittel írja jegyzeteit, ez jogosítja fel belsőleg arra, hogy állásfoglalásaiban, értékválasztásaiban szubjektivitásának is megfeleljen: gazdag tárgyismerettel megvilágítja tárgyát, jelzi annak mások által vitatott és joggal vitatott pontjait is, de ő maga nem e problematikus vonásokra teszi a hangsúlyt, hanem a továbbvihető szemléleti, magatartásbeli elemekre. így aztán a folrajzolódó kérdőjeleket — például Darvas József vagy Balogh Edgár politikai közszereplésének megítélésében — ő más összefüggések rendjében — önmaga előtt — feloldja. Bizonyos az is, hogy néha az ismert tények okkal rajzoltatták pozitívabbra a hitelesnél a képet, hiszen az árnyaltabb vizsgálódásnak csak a legújabb történelmi publikációk adnak lehetőséget. Például Petru Groza megítélése Márton Áron levelének publikálása és Fülöp Mihálynak a Se- bestyén-misszióról szóló írása óta összetettebb kérdésnek látszik, mint korábban. Pálfy G. István írásainak fontos jellemzője a hibátlan stílus és a körültekintő tárgyismeret. Publicisztikájának szellemi gazdagságát útijegyzetei, útinaplói nem érik el. Bár jól látom ezeknek a kitekintő jegyzeteknek a szemléleti célját, mégis elhagytam volna a kötetből, mert szembetűnően alatta maradnak a könyv színvonalának. Pálfy G. István akkor van igazán elemében, amikor a kultúra nagyjairól szólhat vagy egy-egy kulturális kérdést tömören, nagy összefüggésekben és aktuális problémaként tárgyal. Az útijegyzetek 92
