Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Domokos Mátyás: A változhatatlan haza (Szabó Zoltán Szerelmes földrajzáról)

rója legszívesebben csak idézne, lehetőleg mennél többet, ebből a könyvből, hogy közvetlenül ossza meg azt a gerincborzongató jó-élményt, amit Petőfi vagy Kosztolányi Alföld-képe kivált az olvasóból a Szerelmes földrajz lapjain; mint ahogy a finom, alföldi dúcos kenyeret törik szét egymás közt az éhes társak. Erre nincs mód persze, de legalább azt osszam meg, idézettöredékekben, ami ennek a könyvnek kerete, feladata, célja és felismerése, s amiben változatlan jelentősége rejlik: „Magyarországot Európa hegy- és vízrajzi térképén könyű megtalálni. Könnyebben leli meg ezen az ember, mint a földrész politikai térképén ... — írja, majd saját nemzedékének a feladatát foglalja össze a következőképpen —: a mi feladatunk mindig inkább így lett volna kifejezhető: kitölteni Magyarországot, a politikai valóságot a hegy- és vízrajzhoz igazítani, a történelmet a földrajzhoz. Ritkán sikerült. S inkább látszatra sikerült, mint valóságosan ... Az egyetlen, ami egészen kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt.”

Szabó Zoltán nagy fölfedezése, ami nemzedékről nemzedékre ismétlődő fölismerés (csak az utóbbi évtizedekben halványult el a fejekben), hogy létezik egy útlevél és vízum nélkül változatlanul beutazható, változatlan Magyarország — a magyar irodalomban. „Az irodalom nem ismert Csonka-Magyarországot, a könyvek lapján az egész együtt maradt. — Állapítja meg a Szerelmesföldrajz írója. — Ott találhattuk meg, nem a valóságban. — Majd Babitsot idézi ennek az irodalomban létező és megbonthatatlan hazának a realitásáról —: ,Ti eldobtátok a trombitát, de a trombita zeng tovább, / zeng, nem a ti kezetekben, / hanem a vízben, a hegyekben, / Erdélyben, Felvidéken, / az égen, / s bennem!’ Az egész magyar föld összes hangulatai tovább zengtek, tovább énekeltek az irodalomban.” — S a Szerelmes földrajz írója becsülettel le is vonja felismeréseinek a következményeit: „Amit én lendület hevében próbálok kifejezni rosszul, ők — a magyar költők — remekművekben már régóta kifejezték pompásan. Ahogy végignézek a polcomon sorakozó kötetek gerincén: Balassától egészen Babitsig fut a szemem: ezekben a kötetekben benne van Magyarország.” Később pedig, a magyar irodalom eme tulajdonságának leglelkét, s vállalkozásának értelmét így jellemzi: „A költészet szerelmes földrajzának körülbelül úgy van köze a geográfiához, ahogy a szerelemnek a biológiához. Aki az anyagról akar megtudni valamit, forduljon a földrajzhoz. Aki a tájak lelkét akarja megismerni, forduljon az irodalomhoz. Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz. Aki a hazát, forduljon a költőkhöz.”

— De hát ez a gondolat bízvást kiterjeszthető az egész magyar kultúrára is, hiszen az alföldi festők

— a kecskeméti Iványi-Grünwald Béla, vagy a

dél-magyarországi Tornyai, Kohán György, a szentesi Koszta József és a bajai Nagy István képein éppúgy integet „A homályból kék gyümölcsfák orma”, mint Petőfi verseiben, s énekel a táj lelke Bartók és Kodály dalaiban. Ez a kultúránkba foglalt magyar haza tette lehetővé Németh László számára, hogy a hatvanas években, mindannyiunk nevében megfogalmazzon egy közös vallomást: e szellemi haza építőinek köszönhetjük, hogy nem kell szégyenkeznünk a miatt, hogy magyarnak születtünk.

Felmerülhet persze, hogy mi az értelme, vagy ha tetszik: a „haszna” mindennek? Mit tudunk kezdeni a magyar irodalomból előrajzolódó szerelmes hazaképpel? Megoltalmazhatja-e létharcában a magyarságot bármilyen történelmi, földi fenyegetéssel szemben? „Van-e értelme próbálkozásomnak — kérdi könyve vége felé Szabó Zoltán is önmagától — verssorokból összeállítani Magyarország képét?” Munkája értelmét és hasznát végül is a következőkben találja meg: „Vonzó alap ez egy természetes határokon belül elhelyezkedő, minden imperializmustól mentes patriotizmus számára ... igen valóságos alap is éppen azért, mert annyira költői. Egy mozdíthatatlan, állandó, biztonságos és maradandó Magyarország ez. Kifejeztük, mi töltöttük meg tartalommal, mi töltöttük meg emberi és magyar mondanivalóval. Az ország kisebbedhetik, na- gyobbodhatik a történelem változásai szerint, de ez a haza, ez változhatatlan.” — Ezen a ponton a szemleíró a történelem változásaitól meglódított képzeletével akaratlanul is arra gondol, hogy ami e könyv tárgyát, szféráját képezi: az Alföldön s a Dunántúl nagy részén Mohács után, amikor a magyarság elveszítette önálló államiságát, évszázadokon át nem volt Magyarország, legfeljebb — úgy-ahogy — a peremvidékein, a Felvidéken és Erdélyben. S akkor, onnan nézve, legalább százötven-kétszáz esztendőn át nyilván elképzelhetetlennek tűnt, hogy erről az elmocsara- sodott, elnéptelenedett, elvadult tájról, történelmi „fekete lyukról” megírja majd, jó háromszáz év múlva Az Alföld című versét egy magyar költő, akinek Petőfi Sándor lesz/volt a neve, sőt: hogy újabb száz esztendőnek se kell eltelnie, s csak itt lesz Magyarország. S ezen a ponton, majd’ fél évszázaddal Szabó Zoltán könyvének a megjelenése után elszorul a szemleíró szíve, mert úgy tapasztalja, mintha egy rossz változás menne végbe a századvég magyarjaiban; mintha ezt az irodalmunk, kultúránk által őrzött változtathatatlan hazáját is kész volna elveszíteni egy mindent magával rántó önfeladás rettenetes szédületében. Ezért én, amennyiben hatalmam volna, mindenkinek a kezébe nyomnám, népkönyvvé tenném Szabó Zoltán Szerelmes földrajza t. A nép minden egyes fiának a kezébe adnám, arról sem feledkezve meg, hogyan értette ő a nép fogalmát:

90