Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Domokos Mátyás: A változhatatlan haza (Szabó Zoltán Szerelmes földrajzáról)

A változhatatlan haza

Szabó Zoltán Szerelmes földrajzáról

1939 nyarán, a második világháború kitörésének az előestéjén, a Válasz, majd a Márciusi Front munkatársa, A tarái helyzet és a Cifra nyomorúság szerzője: a fiatal Szabó Zoltán, akit eszméi és tettei — írótolla — miatt korábban többször is a vádlottak padjára ültettek, Szellemi honvédelem címmel új rovatot indított a Magyar Nemzet hasábjain.

Hogy mit akart és mire vállalkozott ezzel? Szó szerint arra, amit rovatának a címe mond: szellemi honvédelemre akart mozgósítani. Az ő szavával: „Mintha térben a határokon túlra és időben a magunk élete előtti időkre tekintve ,vigyázó szemünket’ nyugat felé, vagy múlt felé vetve, mindig csak keresnénk, keresnénk, hogy mi az, ami megmaradásunkban bennünket szolgálna.”

Az ő szellemi honvédelmének azonban nem a puszta emlékeztetés passzív rezisztenciája volt a stratégiai célja. A magyar múlt és közös hazánk: a vén Európa értékeinek a tudatosításával szerette volna feltartóztatni a kor „ordas eszméinek” a rohamát a fejekben, és azt remélte, hogy ezekkel az értékekkel a kultúra — szellemi, erkölcsi és emberi helytálláshoz feltétlenül szükséges — oltóágát is át tudja adni olvasóinak az egyre sötétebbé és egyre embertelenebbé váló mindennapokban. — A cselekvő szellemi honvédelem igénye és vágya mozgósította a Szerelmes földrajz megírására is Szabó Zoltán tollát. Ennek köszönhető, hogy a kor magyar irodalmának egyik legszebb és legnemesebb szándékú könyve 1942- ben megszületett. (Erre az összefüggésre ugyan közvetlen és perdöntő filológiai bizonyíték nincsen, de nem hiszem, hogy jogosulatlan feltételezés volna a szellemi honvédelemre való írói felaj- zottságból eredeztetni a Szerelmes földrajz ihletét és gesztusát.) Örök időszerűségét és érvényességét nemcsak az a tény jelzi, hogy azóta — 1964- ben — a nyugati emigrációban, majd a legújabban — 1988-ban — idehaza is megjelent. Fontosabb, hogy történetével ez a könyv maradéktalanul teljesiti a magyar írás erkölcsének Illyés Gyula által is megszövegezett feltételét: tartalmi, politikai, szellemi okokból nem kellett egyetlen szavát sem elhagyni vagy megváltoztatni; sem ott, Washingtonban, sem itt, Budapesten, ebben az 1942 óta — itt is, ott is — folyton változó időben. Minden szava változatlanul és kommentár nélkül helytáll igazáért ma is. író nagyobb igazolást és elégtételt nem kaphat a sorstól.

Pedig olyasmire vállalkozott, „szörnyű idők” szorításában, amikor talán a legkönnyeben csúszik meg a toll, s kaphat nemkívánatos második, harmadik, vagy ötödik jelentést a gyanútlanul papírra vetett szó, mert ezen a területen — a magyar hazaszemlélet kérdéseiről van szó — a jó szándék nem elegendő. Szabó Zoltán ugyanis megpróbált a „magyar hazaszeretetnek rendszerektől, politikai világnézetektől, megszállottságoktól és megszállásoktól független alapot keresni”, ahogy a Szerelmes földrajz második kiadásának — száműzetésben fogant — előszavában írja.

S meg is találta ezt a független, mondhatnám: örök alapot. Abban a szellemházában, amelynek korpuszába az ő könyve is beletartozik most már: a magyar irodalomban, főként pedig a magyar költészetben. Könyvében a kor gondolkodó, legjobb magyar szellemeinek a közös meggyőződése jut kifejezésre, amit a magyarság létének, történelmi veszélyeztetettségének akkoriban megint aktualizálódó szorongása inspirált, s a gondra válaszul az, amit szellemi örökségképpen Adytól, majd Babitstól kapott a kornak a magyarság életben maradása iránt nem közömbös magyar értelmisége. A spirituális haza fogalmát. Azt a fölismerést, hogy „igazi hazánk” nemcsak a puszta föld, hanem — ahogy Babits írta már 1919-ben, az országnak egy másik nagy válságos pillanatában, Trianon előérzetében — „ami lelkünk földje és otthona — nyelvünk, gondolataink és emlékeink.” — Ezt a hazát, „a képzeletbelit” (ahogyan Szabó Zoltán nemzedéktársa, Vas István nevezte egyik versében), vagy Illyés hazáját, „a magasban”, föl lehet térképezni az eszmék magasából, hogyan ezt századokon át megtették a magyar irodalom őrlelkei, és fel lehet térképezni repülőgépről is, földmérő kamerákkal. De hát „Ki gépen száll fölébe — írta a végzetes esztendőben, 1944-ben Radnóti Miklós — annak térkép e táj / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály: / annak mit rejt e térkép?”

Radnóti versének a gondolata, a hazája „igazi földjéhez” szörnyű haláláig ragaszkodó költőszív különbségtevése is jelzi, mi mozgatta Szabó Zoltánt, amikor arra vállalkozott, hogy megfesse a magyar tájat, magyar költők — Csokonai, Kölcsey, Petőfi, Arany, Kosztolányi, Juhász Gyula és József Attila — ecsetjével. (Szándéka szerint az egész országét, de a könyv „az ország szerelmes földrajzának csak nyitánya lett — írja könyve zárófejezetében — ... Alföldi nyitány. Az országnak készültem neki, az Alföldön nem jutottam túl”. — Hogy is juthatott volna, mondaná nyilván Petőfi, hiszen az Alföld végtelenjéből éppúgy nem kerülhet ki a táj szerelmes elbűvölt- je, mint Buddha tenyeréből, amely — látszatra — „alig nagyobb egy lótusz levelénél”, Szun Vu Kung, a lázadó király.)

Elemzés és jellemzés helyett, e könyv szemleí89