Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Szentmihályi Szabó Péter: A „korán jött hősök” dilemmája
nemzedékem tagjai közül többen is vannak, akik 44 évesen nem egy széket és egy fél asztalt érdemelnének. (Igen, de ha nincs több szék, nincs több hely? Oh Arthur, nézz csak be azon az ajtón, mit látsz?!) És ezzel a képsorozat végéhez is értem, mert a negatívon ismét Csoóri következik, majd egy kotta reprója (igen, erről írtam annak idején), utolsóként egy ütődött, deformált kuka. Akkor ez már Mány, ahol 5 évig éltünk, de ez már egy más fejezet, más történet. * Tegnap esett a hó, mára elolvadt és esik az eső. Ilyen volt a november is, amikor is -11 °C fokkal kezdődött az ősz — hatásos kezdés, nem mondom! —, majd visszatért az esős időszak, s karácsonyra se nyoma, se emléke nem maradt a hónak, amely fehérségével valóban képes elhitetni a születés és a béke örömét. Ennek az idén a lehelletét sem éreztem, bár a sok ok közül az időjárás csak az egyik volt. S most, hogy átnézem a leírtakat — mennyi minden maradt ki! —, ezen a se nem téli, sem nem őszi napon azon gondolkodom, hogy vajon a tavasz hoz-e majd annyi reményt, s ezen a nyáron lesz-e annyi napsütés, amennyi szükséges ahhoz, hogy egy másfajta hangulatj elentés íródjék. Szentmihályi Szabó Péter A „KORÁN JÖTT HŐSÖK” DILEMMÁJA (Jegyzetek a lakiteleki írótalálkozóról) M X V ~M.ár tiz esztendeje volt, Istenem! — döbbentem rá, amikor többnapos kutatás után végre a felleltem a Forrás egykori számát, mely merészen és nagyvonalúan leközölte a találkozó hozzászólásainak anyagát. Gondoltam, ha nem találom meg a folyóiratszámot, fejből rögtönzőm e röpke visszaemlékezést, de szerencsére itt vannak a szövegek is. Mindenekelőtt a hangulatról szólnék. A hangulat reménykedő volt. Talán Illyés Gyula jelenléte sugározta ezt a reményt. Valahogyan úgy éreztem, most végre figyelnek ránk, okos dolgokat mondunk, igaz, akkori beszédem nyitómondatai ezt cáfolni látszanak: a cincogó egerekről és a kultúrpolitikai macskáról, amely bármikor bekaphatja a fecsegő kisegereket, akik az egértudatról vitatkoznak. Ez a három „T” masszív időszaka volt, bár állandó enyhüléssel, de az a bizonyos macska akkor is, később is még ki tudta mutatni tiltó és büntető karmait. De azért az akkori vezetés már igyekezett liberális és főleg joviális lenni, mint szegény Dobozy Imre, aki, mint annyiszor, a realitásokra emlékeztetett, és emlegette azt az előbb-utóbb átadandó stafétabotot, amit ma már legfejlebb humorosan lehet aposztrofálni. Dobozy eljövendő nehéz évekről is beszélt, nem tudom, vajon ő tudta-e, hogy akkoriban indult meg gyönyörű eladósodási kálváriánk, s a legfőbb vezetők pazar cinizmussal hunyorgattak ránk, egerekre, az utánuk az özönvíz kellemes tudatában. Mi pedig naivan és ábrándosán megfogalmaztuk azokat a reformgondolatokat, amelyek most már a legfőbb vezetők szájából is frecsegnek, és nagyjából megvalósulni látszik mindaz, aminek akkor lett volna ideje és értelme — nem mintha a szabadság első ködképei bármikor is, késve is nem lennének gyönyörűbbek a külföldi kölcsönökkel megvásárolt közmegegyezésnél... Talán ez volt a legfelelősebb, legvigasztalóbb tanácskozás, amelyen eddigi életemben 86
