Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Szentmihályi Szabó Péter: A „korán jött hősök” dilemmája

részt vettem. Nem egyéni sérelmeket soroltak, nem „olvastak be” a kormányzatnak, hanem higgadtan, tárgyilagosan szóltak a nemzet múltjának tanulságairól és a tennivalókról. Bizonyos értelemben mérföldkőnek is tekinthető ez a tanácskozás, mert a mostani reformfolyamat gyökereit valahol ott kell keresni, hiszen a Magyar Demokrata Fórum székhelye is Lakiteleken van, s az ott felszólalók közül sokan tagjai ennek és/vagy más azóta született és legalizált független mozgalomnak. A politika persze rettentően késve kezdte meg, némiképp a válság elmélyülésének hatására, az óvatos párbeszédet, pedig ez az időszak rendkívül előnyös alkuhelyzetet kínált volna számára, hiszen ott nagyobbrészt „centrista”, mérsékelt és békülékeny gondolatok hangzottak el.

Fekete Gyula beszéde a jövő kizsákmányolásáról látnoki erejűnek tetszik ma már: akkor az az élősdi, szellemi-anyagi rablógazdálkodást folytató réteg és irányítás rendelkezett teljhatalommal, amely ezt a feudálszocializmust minden létező világok legjobbikának tartotta és tüntette fel, ahol környezetszennyezés, deviancia, munkanélküliség, szegénység, kizsákmányolás nem fordulhat elő, s a határon túli magyarság kérdésében (mely akkor talán még orvosolható probléma lehetett volna!) bűnös és cinikus álszentséggel tiltotta az igazság megismerését és hirdetését. És akkor Illyés Gyula nemzedékünknek így szólt: „A ti első leckétek az, hogy emelt fő és mosoly. Sőt, kellő humor. Rögtön fölényre, jókedvre hangoló, még ha ez a humor az akasztófahumor is. Mert az sem mindegy, hogy a kivégzőosztag elé milyen lelkülettel áll ki az ember. A nemzet műhelyébe léptek és — éltesse isten a tisztes ipart!”

Szívszorongató ezt felidézni, s mellé Illyés bölcs, kicsit keserű mosolyát, s aztán a véle való borozgatást egy asztal mellett. És tavaly olvasni tíz évig „pihentetett” könyvét ugyanebben a tárgykörben, mely ma már a mostani vezetők szólamaihoz képest szinte orthodox marxistaként hat toleranciájával és óvatosságával.

No, de ne háborogjunk, nem célom végigkommentálni az akkori beszédeket; elég, ha a magamén örvendezem szerénytelenül, hiszen egyetlen szavát sem kell visszavonnom: ma is írhattam volna, s ebben a bolondul változó időben ez nem kevés. Csupán egyetlen rövid idézet: „A demokratizálási igényeknek az állandó emlegetése — itt a konferencián is — számomra igen rokonszenves; reformkori reminiszcenciákat idéz fel bennem; e demokratizálási törekvéseket vagy szükségszerűségeket már elég hosszú ideje próbáljuk deklarálni, de nem túlzottan nagy sikerrel. Eléggé immobil és megmerevedett a mi társadalmunk. A huszonegyedik századdal kapcsolatos felelősségünk elsősorban ott van, hogy ez a társadalom, amit mi megpróbálunk építeni és örökül hagyni, nem tudom, hogyan fogja megérni még az ezredfordulót is, legalább olyan egészségben, mint amilyenben most leledezik.”

Sok mindent mondhatnék utólag e felelősséggel kapcsolatban, de nem teszem. Inkább a Kelet és Nyugat című folyóirat tervére utalnék, melyet ott, a találkozón vázoltam. Demokratikusan szerkesztett, független folyóiratot képzeltem el, egy rentábilis politikai és kulturális, kéthetente megjelenő lapot, bátor, vitatkozó szellemű orgánumot, mely hídszerepet vállal kelet és nyugat között. írótársaim körében a terv lelkesedést váltott ki, a kulturális vezetés szóra sem méltatta a „korán jött” ötletet, mely ma több vállalkozásban felismerhető (Reform, Hitel, Kapu). A miénk hát 1979 májusában a „korán jött hősök” dilemmája volt: törődjünk-e bele eszméink kudarcába, vagy haljunk bele, vagy éljünk tovább azzal a reménységgel, hogy „lesz még egyszer ünnep e világon”. A nemzedék valamelyest szétszóródott. Ki belehalt, ki feladta, s voltak, akik megkapták ama bizonyos stafétabotot, melyhez vér és verejték tapadt. (Nem az övék.) A nemzedék többsége azonban, megítélésem szerint, épen és cselekvőkészen maradt, még ha többségükben várakozó állásponton is. A mai negyveneseket nem könnyű táncba vinni, hiszen kettős kötöttségben felnövő gyermekek és idős szülők között a szociális mozgástér is szűkül. A mai Magyarországon a tisztességnek, az őszinteségnek kezd nőni az ázsiója. Az erkölcsnek, a magyarsággal való közösségvállalásnak új hagyományait próbáltuk megteremteni tíz és húsz évvel ezelőtt, politikailag veszélyesebb időkben. „Vállalni és felvállalni” volt a címe akkori hozzászólásomnak. Ma is azt mondom: vállaljuk el, vállaljuk fel magyarságunkat, emelt fővel és mosolyogva, és — továbbra is Illyést idézve—: „éltesse Isten a tisztes ipart!”

87