Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Tömöry Péter: Megtartó félelmem: az ellehetetlenülés…

val kapcsolatban áll, akár keletre, akár nyugatra tántorodtak ki, s noha szokva van, hogy leveleit otthon sem a címzettek olvasták, veszélyesen őszinte, amikor saját sorsáról ír). . .

Áttelepültet leszemélyesítik feltűnőségei egészen odáig, ahol a szentenciák már kellő tömörséggel megfogalmazhatók:

— Maga összeférhetetlen — mondja a megyéstitkár —, lássa be, T-ömöry elvtársam, hogy ott, ahol az összeforrasztott közösség tagjainak csak nagy erőfeszítések árán adatik meg, hogy átugorják az 190 centimétert, az, aki mosolygósán ugrál a két méter fölött, enyhén szólva, bomlasztó hatású, tehát szocializmusellenes!

— De hát, kérem szépen, a világcsúcs ...

— Ja, akkor tessék oda menni... — hangzik a szívélyes invitáció, s már ki is tárják a képzeletbeli nagy nyugati kaput. És áttelepülő ép nemzetiségi tudata, ép hazaszeretete, egyáltalán ép elméje görcsbe rándul végérvényesen a nagy nemzeti sportverseny eme pástján.

De 1979 májusában, Lakiteleken én még épelméjűen figyeltem a vitát. Persze, azt nem értettem, hogy miért kell ilyen nagy buzgalommal s rébuszosan foglalkozni a nemzeti tudattal. Hiszen ez olyan, mint a levegő — gondoltam akkor, kevésbé filozofikusan, mint a felszólalók többsége. Hogyha ő nincs, akkor mi sem vagyunk. Nem lehetünk. Az igaz, hogy filozófiátlanságom abból is fakadhatott, hogy akkor még nem rúgtak ki a debreceni, a veszprémi, a kecskeméti színházakból, innen is, onnan is rámkacsintva: ennek nem szabadna megtörténnie, de ... Akkor még nem kaptam olyan leveleket főszerkesztőktől, hogy a „verseim nem mentek át” (hogy hova s mi okból dacoltak éppen velem ezek a fránya irományok, máig is megfejthetetlen rejtvény). Akkor még alig ismert itt valaki (hát honnan is tíz év aktív jelenlét után az oszthatatlan magyar kultúrában?!), akkor még csak Csoóri Sándor ismert rám, s kérdezett, hogyan, miként. Nemzedéktársaim nem, ők lázasan kutatták a tudatot. Most az idők távolából visszatekintve be kell vallanom, nekem is igen szánalmasnak tűnt az a buzgalom, amellyel, virágnyelven beszélve, keresték a választ arra: magyarok vagyunk vagy nem vagyunk magyarok, s ha igen, akkor nem így, hanem amúgy, s ha amúgy, természetesen nem emígyen ... A pohár akkor telt be, amikor egyik nagyérdemű költőtársam kinyilatkoztatta, József Attila versének védőpajzsa mögül, a hittétel teljes nimbuszában: ő dolgozni akar! Ez volt a pillanat, amely miatt odahagytam a találkozót. S most, újraolvasván az egész akkor megjelent „anyagot” — a vitát — magyarázni is tudom, hogy miért támadt menekülési kényszerem: a félelem miatt. Életemben akkor féltem először úgy, hogy nem voltam képes félelmem tárgyát megfogalmazni. Most már tudom, hogy nem csak úgy általában féltem. Riadalmam oka az ellehetetlenüléstől való páni rettegés volt. Nem voltam magamban ezzel az érzéssel. Farkas Árpáddal együtt pucoltunk el Lakitelekről, bele a bor és emlékek dzsungelébe, melynek egy kecskeméti színészházi szükségmenedék nyújtott kellő terepet. Persze mindkettőnket másképpen borzongatott meg az élmény: tereink akkor váltak el egymástól örökre s nem tudni máig sem, ki került a szerencsésebb korlátok közé. De az ellehetetlenülés asztmás földje ott porlott először mélylélegzetű hitünk elé, ott Lakiteleken, a legjob indulatú tanácskozáson, amelyen eleddig ebben az elmúlt tíz esztendőben részt vehettem.

Eltűnésünket, Pintér Lajoson kívül, senki sem vette észre, mint ahogyan azzal sem törődött senki, hogy Farkas Árpád, az ott lévő egyetlen „legalizált” erdélyi, miért nem emelkedik szólásra a vita bújtatott tengelyében lévő túlnani kétmillió sorsának, állapotának megvilágítása érdekében... Hiszen mi csupán mint érdekesség voltunk jelen. A koncepción kívül. Mint ahogyan nemzetünk — az erdélyi magyar nemzet — is csak ürügyként, az elvont és elvonatkoztatott érzelmek és indulatok terepén tűnt föl s tűnik föl egyre gyakrabban az anyahoni szellemi életben. De soha mint koncepciót meghatározó tengely. Mert soha nem fogalmazódott meg róla, sorsáról, kultúrájáról, s ennek viszonyáról a magyarsághoz semmilyen egyértelmű, konceptuális gondolat. Ez is benne volt — hiányával — a lakiteleki tanácskozásban. És tíz esztendő alatt ez határozta meg elsősorban ellehetetlenülésemet, ellehetetlenülésünket.

(Merthogy a nemzeti tudat öntudattal kezdődik! Milyen ma az öntudat — tíz év

77