Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Tömöry Péter: Megtartó félelmem: az ellehetetlenülés…

megnyugtató tudata, az anyaországé, amely központ, ahol e nép és e nyelv saj átlagos mivoltában háborítatlanul létezik, virágzik s kultúrát teremtően európai dimenziókban gyarapodik. E szemlélet nem nélkülöz jó adag érzelmes romantikát, szükségből — a megmaradás szükségéből — merítő, árnyalatokkal nem számoló általánosítást. De ezzel együtt máig így létezik annak a nemzetnyi kisebbségnek az elképzelésében, amely nem önszántából szakadt ki az államalkotó nép kebeléből...

(Hadd idézzem ide, mindenki képzelete elé az erdélyi konyhák képét, amelyekben egymáshoz szorulva, egyszál gázláng soványka melegében, a vaksin pislákoló 25-ös villanykörte sárga fényében ázva, mint mocsár zsombékjaira menekedettek, ülnek éhesen és megtört testtel szüléink és testvéreink, szemükben azonban fény és érdeklődés — a feltétlen ragaszkodás kutyaösztöne — arcuk nyugat felé fordul, lelkűk kellően megemelkedett: a kopott VEF rádión a Kossuth-adó mondja a híreket, amelyekben mindig, a negyvenes, ötvenes, hatvanas, hetvenes években, de a nyolcvanasokban is van valami, ami arra magyarázható, hogy „nem tart ez már soká, Mariska drága, mert megmondta a Kossuth ...” A politikai placebo csimborásszója, az önjavukra értelmezés univerzális örömáradata, a megmaradásért vállalt és fejlesztett hazugság ...)

Az áttelepülő (újabban menekült) minden zsigerében ennek az eszményített tekintélynek az alázatával érkezik a megtartó akolba, az „utak végére”, az anyaországba. Szeméből piros-fehér-zöldet folyik a könny, s már nyílásai testének és lelkének ugyanilyen trikoloros örömmámorban fürdenek a puszta lelki ingerenciától: itt a táj és szellem, amely oly erőtadó hevülettel ömölt a VEF-ből évtizedeken keresztül. És még föl sem tud szikkadni eme nemzeti örömtől előnedvező hazafiúi érzése és a nagyreményű ember szembetalálja magát az anyaország „realitásaival”: bokszkesztyű gyanánt puffan a pofáján, a saját érdekében, egyfajta össznemzeti reálpolitika meggondoltságai révén. Például: azt, hogy magyar, ne adj isten, magyarság, jobb nem használni, de azt sem jó használni, hogy székely vagy zsidó! Inkább valami elködösített szót, a maga problémamentes — tehát megnevezhetetlen, internacionalista szemléletben fogant és foganatosított semmitmondóságában. Emigráció nincs, Erdély nincs, román nacionalizmus nincs: ergo, az a realitás van, amiben nincs benne, ami nincs! Himnusz, lelkesedés, hazatisztelet? Gyanús. Nacionalista szagot bűzö- lögtető, titkolnivaló. Csak egy kissé másként, mint odaát.

Áttelepülő az első hónapokban csitítja magát: ő látja még felületesen a dolgokat. De mint kutyakölyök reflexrendszerébe, úgy vésődnek beléje a hatások: Szerencsés egy alkat. Profilból zsidó kinézetű, szókincse székely, beszéde román hangsúlyokat himbál, nem gyűlöli Lermontovot, mert az orosz, s nem esik hasra az első turista-pékinas előtt, pedig anyanyelvi szinten beszél németül. Mindenki mosolygósán szereti. Csuda egy ember: a Himnusz hallatán, például, mégha egyedül is van, vagy meztelenül, vigyázba vágja magát. Önmaga méltósága miatt — magyarázkodás helyett csak ennyit. Valódi hazafi... Hát igen! Ezek az erdélyiek! — hangzik a szembedicséret. Ám, amikor november 7-én, a koszorúzáson a szovjet himnusz alatt cigarettázó kolléga szájából kiveszi udvariasan a csikket, akkor már csibész, oláh-zsidó, szőrösnyelvű székely, nem is olyan tehetséges, máskülönben is a román televízió beépített embere ... Már meg is érett a kirúgásra, házkutatásra, a politikai rendőrség figyelmére ... A nemzeti érzületükben korlátozott nemzet képviselői — újságírók, írók, igazgatók, minisztériumi és szakszervezeti, meg pláne tanácsi és párti és természetesen rendőrségi emberek többsége okok után kutat, amellyel magyarázni lehet áttelepült (újabban menekült) feltűnő hazafiatlanságát (nem hajlandó oláhnak nevezni a románt s vallja, hogy kultúrájából egy felet legalább innen kapott) feltűnő nacionalizmusát, (ha kell, ha nem, állandóan Erdélyről mesél, Erdély pedig egyenlő a legádázabb irredenta-soviniszta-nacionalista áfiummal), feltűnő cionizmusát (nem hajlandó a zsidókat szidni még a legbiztonságosabb körökben sem), feltűnő antiszemitizmusát (állandóan zsidózik — lásd fennebb is!), feltűnő nyitottságát (véleményt nyilvánít), feltűnő zárkózottságát (nincsen különbejáratú nótája), feltűnő akarnokságát (dolgozik inaszakadtáig) feltűnő követelőzését — (lakásban lakni, állásban állni, ennivalót enni!) feltűnő demagógiáját (eszme, haza, életértelem), feltűnő szervezkedőkészséget (sorstársai76