Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Tömöry Péter: Megtartó félelmem: az ellehetetlenülés…
emberével, emberiségével. Mintha elfonnyadtak volna akkor az összefüggések, s görcsö- södtek volna a szétválasztások. Mintha József Attila nem lett volna jelen. Pedig Illyés barátja volt. Nincs illúzióm. A fáziskésések természetes szükségszerűségek a történelemben. És természetellenesen természetesek a történettudományban. Tudomásul illő vennem. Visszaemlékezve a tíz évvel előttre, most is csak plagizálni tudok, igaz meggyőződéssel, megsokszorozódott fájdalommal. Nem tudok igazabbat, mint amit az utóéletében is elvitatott sorsú József Attila megírt akkor, amikor megírta: hogy rendezni kell végre közös dolgainkat. S hogy elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. De ezek a verssorok is kijátszhatókká lettek mára. Adukká — pedig szentséges igazságok. (Nem tudok szabadulni akkori elképzelésemtől: jó lett volna egymás mellett látnunk és tudnunk Illyést és Aragont. Mint mondtak volna? Mit hagytak volna ránk? Együtt? Végképp történelmietlen a képzelgés. Ma már az is örökségünk, ahogyan — béke poraikra — nyugosznak.) Tömöry Péter MEGTARTÓ FÉLELMEM: AZ ELLEHETETLENÜLÉS . ..-Á. JL szelektív emlékezet három mozzanatot őriz meg máig leolvasható-erősen a tíz évvel ezelőtti lakiteleki találkozóról: — Megérkezésemkor éppen ebéd volt, Szervátiusz Tibor mellé kerültem, érdeklődtem, hogyan van, s válasza mögött mintha ugyanaz a tanácstalan üresség, mint ami otthonról idáig menesztett: — „megvagyok” — ennyit mondott Szervátiusz. — Nem egészen egy évvel áttelepülésem után Lakiteleken találkoztam újból Farkas Árpáddal, s mint annak idején, a hatvanas évek végén, újból átjárt az együvétartozás melege. — Először és utoljára láttam és hallottam személyesen Illyés Gyulát. E három töredék érzelmi emlékezetembe vésődött s valahányszor visszagondolok azokra a borzalmas hetvenes évekre (nekem és sorsostársaimnak ezek az „ötvenes éveink”), kis derűt, megnyugvást szerzek általuk. Hogy miért tűnt borzalmasnak a hetvenes évek vége s a nyolcvanasok eleje?! Mert elhagytam — el kellett hagynom — hazámat, s az anyaországban akkortájt kezdett feltétlen tiszteletem hámladékai alá beférkőzni a bizonyosság: tulajdonképpen cseberből vederbe estem! Megbocsásson a nyájas velem emlékező, ha pillanatnyilag még elidőzöm ennél a számára bizonyosan hálátlannak és igaztalannak tűnő tényen. Környékére — eszmei, erkölcsi holdudvarára — is megkísérelek néhány pillantást vetni. Annál is inkább, mert Lakitelek ürügyén arról a tíz esztendőről is kellene beszélnem, amely sajátlagos közép-kelet-európai emigrációm (illendőbben áttelepülési) éveivel pontosan egybeesik, amelyben a lakiteleki találkozó, mint a nemzetről alkotott kép s a hozzá viszonyuló eszmebokor a maga szinte tökéletesen az elvárásokhoz simuló sivárságával, középszerűen szürke lelkesedésével és félelmeivel, a pillanatnyiság érdektelenségével, valamiféle entellektuel konspiráció megtartásának felületi görcseivel magyarországi létkezdetem egyik meghatározó mozzanata volt. A nemzetiségben élő magyar ember léttudatának két megtartó és elvitathatatlan tényezője van: magyar mivolta, mely anyanyelvéhez való ragaszkodásában és az ezen született kultúra birtoklásához való jogtudatában nyilvánul meg; a másik, az anyaország létezésének 75
