Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Ördögh Szilveszter: Kételyek és okulások
Belülről és kívülről is összefogja és nyomja egymást az emberiség — s ez óhatatlanul fölnagyítja a kiszolgáltatottságot. A görögöktől fölismert, a Hegeltől abszolutizált, a Marxtól materializált dialektika végérvényesen megvalósult. A dialektika nem tűr eleve fölkent és szentesült hierarchiát. De eredendően föltételezi a hierarchikus erőket — egymással egyensúlyosan és egyenrangúan megküzdő szélsőségként. A hierarchia — bármely „hitelesítéssel” —: nyugalom. Legalábbis: „béke”. Ez a „béke” kitetszik a középkornak nevezett évszázadokból, amikor Jézus szeretetparancsát parancsos szolgálattá intézményesítették királyok és papok. De ez a „béke” hamiskodik Ferencz József uralkodása alatt is, miként, gyanítom, ideig-óráig minden diktatúrában. Mivel a diktatúra: rend — és a rend kizárja a rendfe/ewségből fakadó bizonytalanságokat. A dialek- tikátlan rend tartóoszlopa mindig a hierarchia. A működő hierarchia nem tűrheti a dialektikát. A hierarchiában csak vertikális a lényegi mozgás — míg a dialektikának a minden irányú, ütköző mozgás a lelke. Az emberek — örökölt ösztönnel — nyugalmat vágynak. Ezért és emiatt törődnek bele hierarchiákba — hittel vagy kényszerültén. Ezért és emiatt félnek minden „nyugtalanító” egyenrangúságtól. Az ember évezredek óta zsigereivel tanulta meg: a szentesült által adományozott hely az ő helye. Ott biztonságban lehetett. Önmagát nem meri „szentesíteni” — tehát „fél” attól, aki ilyesmire „vetemedik”. A lélektan ezt önzésnek, a filozófia pedig érdeknek nevezi. Az önzés, az önérdek az ember elidegeníthetetlen tulajdonsága. Az önzés és az önérdek szükségszerű velejárója a részvétlenség természetessége, amely szintúgy az ember elidegeníthetetlen tulajdonsága. (Nekünk igazán mindig csak a saját fogunk tud fájni — a másé soha. A példa „fokozható”.) Részvétünk gyakorlatilag formalitás. (Kínban lennénk, ha számon kémék rajtunk részvétesen kimondott szavainkat.) Ilyen, ilyen is az ember, s általa kisebb-nagyobb közössége. (Tömegember nincs, mivel arctalan, s mivel nincs ember, akinek arca a „tömeg”.) Példa: valahol — távol — valakit (valakiket) igaztalanul meggyilkolnak. Tudomásul vesszük, múló szörnyülködéssel, elképedéssel. Ugyanakkor: valakit (valakiket) közvetlen közelünkben megaláznak. Fölháborodunk. A relativitás lényegi eleme a dialektikának. Más a távol, más a közel. Még ha a dialektika ezt az eltérést érzékelhetetlenné ütközteti is. A közelség esélyt, lehetőséget vetít ránk. A távolság közömbösít, és a közömbösség gyakorta enerválttá tesz (pl.: hátha okkal gyilkoltak valakit-valakiket halomra messze). Ügy tudom, Illyéstől származik az az igazságfölismerés, mely szerint nem a számszerűség igazolja a megrendülést és a jogos tiltakozást. Egyetlen ember igaztalan megkínzatása — megaláztatása — és halála éppúgy méltatlan és jogtalan, „égrekiáltó”, mint tizé, százé, százezreké. Ezt az aforisztikus ítéletet könnyen elismeri bárki — mégis a számok, a mennyiség késztetnek részvétre és cselekvésre a közelségérzés után. Különös, ellentmondást hordozó példa: Ferencz Ferdinánd (és felesége) az egyik oldalon. Erőszakos haláluk milliókénak lehetett indítéka (oka/ürügye). íme a dilemma: igazsá- gosítható-e az erőszakos halál — bármely elméleti és gyakorlati aspektusból? És visszajutunk Káinig, Ábelig . . . (Közbevetve: az új rend írmagjáig kiirtja a legyőzöttet. Emberjogilag igazolhatatlanul. A francia forradalomban Robespierre ultima ratio-1 mondott: ha a király ártatlan volt, mi mindannyian bűnösök vagyunk. S ezen mit sem változtathat, hogy az a király valóban ártatlan volt. Miként 1917-ben a cári család csemetéi. Vagy honi történelmünkben megannyi bűnös/mártír hős . . .) Az alkalmazott erőt erőszaknak nevezzük. És szinte mindig tagadjuk, hittel. És szükségszerűen erővé formáljuk magunkat ellene. Amely „alkalmazásra” kész. Örkény István írta: a halálba hajtottak együgyű jámborsággal mosolygtak a fényképező72
