Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Ördögh Szilveszter: Kételyek és okulások

is jelenti, hogy bármely jelen idő része a majdani mélységes mély kútnak — amit általában csak múltnak egyszerűsítünk.

Tíz éve fiatal írók konok kezdeményezéssel fórumot vívtak ki maguknak. Ez lett a lakiteleki találkozó. Célja, szándéka kételhetetlennek mutatkozott. Nép, nemzet, nemzetiség

— történelem és jövő. Bennem ezek maradtak meg kulcsszavaknak, -fogalmaknak. És tény még — jelképessége miatt is —, hogy Illyés Gyula eljött, kezét nyújtotta, s kézfogásával saját testamentumát. Amely tudhatóan nem csupán a sajátja volt.

(Nekem mindvégig kísértő — és máig vállalt — ötletem volt, illetékesekként az előkészítésnek: hogy meg kellett volna hívni Illyés azon barátait is, akikkel akkoriban, amikor annyi idős volt, mint mi tíz éve, eszmetársnak, barátnak, együvé tartozónak tudhatta magát. És fölemlegettem példának Aragont. De lehetett volna másokat is: Romániából, Csehszlovákiából, az akkori Magyarországról — származást, neveltetést tekintve urakat és polgárokat, zsidókat és katolikusokat, protestánsokat és vallástalanokat, valamint kommunistákat is, hívőiként az embervallásnak. Tudhattam azonban: sokan már nem élnek, mivel különböző időkben és nagyon is különböző halált haltak. Aragont említettem tehát

— mert ő még élt, mivel túlélhetett. Azt az Aragont, aki az idő tájt, amikor Illyés Lakiteleken járt, a l’Humanité vásáros ünnepségén bohócálarcban parádézott a szemtanúk szerint. így volt jelen — rejtőzve és mégis hivalkodóan. Ki tudhatja, milyen meghasonlott- ságok terhével? Ki tudhatja, milyen fölismerések bölcses örömével? Ki tudhatja, milyen daccal? Illyés ugyanekkor — bár közismert volt szelíd-ironikus derűje — prófétai jelenéssel hagyatékozta ránk szavait.

Ez az eltérés számomra, bár filozófiai értelemben akcidencia — mégis tanulságos. Pusztán a tényszerűsége miatt. A különböző indíttatás utáni együvé tartozást miért követhette zökkenéstelenül és szükségszerűen az élet alkonyán a bohócfintor és a pátriárkás komolyság? Nem „botrányt” szerettem volna — tőlük, az igazi és egyszeriként értékadó avantgárd túlhaladottságával ezt el sem várhattuk —, sokkal inkább érdekelt volna a találkozás, a közös, számvetéses emlékezés és emlékeztetés, az évszázadot és tudhatóságot felölelő testálás. Én ragaszkodtam volna ehhez a jusshoz. Természetesen rögeszmém maradt az elképzelés. Valódi idealizmus, kettősen. Tíz éve is, most is: értékelhetetlen a mi lett volna ha történelmietlensége. — Noha ez, Illyés előadásában is, indulatszavas tényre- formációkban meg-megjelent. — És igaz ez akkor is, ha tudhatom, hogy a történelmet nem csupán az egzigenciák, hanem az eretnek — utópisztikus — elképzelések is alakították, idegen és idomíthatatlan jelenlétükkel a megszabhatatlan, mégis mederkényszeres folyamatban. Akkor is, ha utóbb ezek az eretnek elképzelések — szervesített deformáltságban, mintegy szentesülvén — egzigenciákká valóságosodtak is.)

Nép, nemzet, nemzetiség — történelem és jövő. Fekélyeket, lázakat, daganatokat, fájdalmakat és dicsőségeket, önérzetet hordozó fogalmak.

Mindig. Bármely nép, nemzet (ország) életében, bármely nemzetiség történelmében. Tehát nem kivételesség, hanem általánosság. Sajnos.

(Igaznak vélem ezt akkor is, ha bizonyos országokban — „birodalmakban” — nem sanyargató e kérdések nagy része. Ahol, a valóság látszata szerint, identitás, tehát hiánytalan önazonosság létezik. Látszat szerint. Ugyanis épp az utóbbi esztendők jelzik: bármilyen büszkeséget és öntudatot „kölcsönzött” polgárainak „örökáron” az Egyesült Államok, bármilyen optimálisan dolgozott is az „olvasztókohó”, a deklarált szabadság honában is gonddá érlelődött az eredendőség és a valóságos egyenlőség igazoltsága. A Szovjetuniót nem is említve, ahol a Lenin által is vállalt „orosz büszkeség” bizonyos köztársaságokban ma már „bűntudatosság”, és a szovjetség végső megoldásnak tartott fogalma sok ok miatt háttérbe szorult, s föltehetően csak évtizedek múltán lehet hiteles megújulása. De nem gondolom kivételnek az oroszlánnyugalmú Angliát sem épp nagy-britanniasága miatt, és Franciaországnak is szembe kell néznie forradalmának kétszázadik évfordulóján gyakorolt szabadsága tehertételeivel. És hadd ne soroljam Földünk országait, nemzeteit, nemzetiségeit — Északtól Délig, Kelettől Nyugatig ... A huszadik században valóban („Akár egy halom hasított fa”) egységesükén összetetté, avagy öszetetten egységesültté lett a világ.

71