Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Agárdi Péter: Lakitelekröl - 10 év után
ság és a Rend arányáról elmélkedett, s az ehhez, illetve a hatalom mindenkori modelljéhez fűződő viszonyban is vizsgálta a magyarságról, a nemzetről kialakított élményt, képzetet. Arra ma is ügyelnünk kell — értelmiségi komolyság, írástudói felelősség, egymásra figyelő moralitás s elemi történeti igazságosság kötelezettsége is ez —, hogy a nemzeti folytonosság új dimenzióit, értéktartományait keresve és feltárva, az újraértékelések örömteli dinamizmusával sodródva ne kövessünk el ugyanolyan vagy netalán még nagyobb igazságtalanságot, egyoldalúságot — ha más előjellel is —, mint amilyeneket a korábbi évtizedek elkövettek. Hogy például az elmúlt 45 vagy 35 év jogos újraminősítése ne címkézésekkel, hanem valódi vitákkal, s mindenekelőtt adatfeltárással járjon együtt. Hogy a progresszív nemzeti kvalitások folytonosságából ki ne iktatódjanak (ellenkezőleg: benne végre szerves helyet találjanak!) a munkásmozgalom emberi igényű-léptékű, egyszerre patrióta és egyetemes értékű világnézeti-kulturális tradíciói, a magyar múlt maradandó demokratikus, szocialista, szociáldemokrata, kommunista értékei — emberi példák, haladó politikai szakaszok, nemzeti-társadalmi vívmányok és szellemi teljesítmények vonatkozásában egyaránt. Lakitelek 1979-es eszmecseréje ebben a tekintetben is időszerű öröksége nemzedékünknek és a tisztességes vitakultúrára való képességnek. Hogy milyennek látom ma a nemzedék sorsát? Természetesen már 1979-ben sem volt — szerencsére! — egységes ez az 1968—69-es írónemzedék; azóta „megöregedett”, derékhaddá érett, új nevekkel gazdagodott, s már több új nemzedék is helyet követel mögötte. Néhány ígéret persze nem teljesült. Ugyanakkor a nemzedéki próza nagy fordulata, Gáli István szavaival a „Péterek” (ide értve persze Spirót, Bereményit is) nagy berobbanása éppen az évtizedforduló meglepetése. Ami engem illet: nemcsak társadalmi-politikai vonatkozásban élt bennem számos illúzió, hanem több, 1979-es „fiatal író” teljesítményével, tehetségével, munkabírásával kapcsolatos várakozásomban is csalatkoztam. Legalábbis egyelőre. Egy „vérbő”, eleven, nyíltan konfliktusábrázoló, konfliktuskihordó, „szintetikus realizmus” iránti várakozásom, reményem sem teljesült, de ez bizonyára az én hibám. A nemzedék megújult élvonala ma már irodalomtörténeti értékű váltást képvisel. Ugyanakkor nem is kevesen — s ez az igazán fájdalmas — a fegyelmezett, a szigorú alkotómunkánál „könnyebb” utat választották; bántó megfogalmazásban: a felhígulás, a vegetálás, az önfelszámolás vagy éppen az esztétikailag releváns szépírói mű helyetti politizálgatás útját. Ami ez utóbbit illeti: az éppen konjunkturális tendenciák mellett, ha mégoly jóhiszeműen is, de többnyire önáltatóan. Nem a hiteles költői, prózaírói, kritikusi teljesítmény melletti, illetve az ezek révén kifejeződő politizálást bírálom e célzással, hanem a láthatóan pótcselekvésszerűt, az alkotói meg nem felelést leplezőt, amelynek természetén mit sem változtat, ha napi hatalmi-taktikai értelemben vett „elkötelezettségű”, ha „reformpárti”, ha „ellenzéki”, ha „alternatív”, netalán ha „nemzeti radikális” előjelű. Hogy a „fiatalabb” írónemzedék számos tekintélyes alkotója is aktív politikai szerepet vállalt s vállal, az nemcsak, nem is elsősorban az Illyés emlegette kétkerekű kocsi hibás működésével magyarázható, hanem egy — szerintem — művészileg is termékenyítő progresszív irótradició továbbélő folytonosságára vall. Az viszont aggasztó, ha a művekről már nem (vagy alig) esik szó, ha az elemi műgond, a tehetséggazdálkodás, a minőségérzék, sőt: a magyar nyelvérzék sérül; ha egymást s az idősebbeket nem illik olvasni, ismerni, s ha eltűnik az érdeklődés az iránt a társadalom és nemzeti olvasóközönség iránt, amelynek végül is a művek íródnak. A fordulatértékű nyitás, a nyilvánosság örvendetes kitágulásának természetes melléktüneteiként, de érzek ilyen veszélyeket a mi nemzedékünkben is, nem utolsósorban a mai — törvényszerűen átpolitizálódott — szellemi élet régi és új típusú „olvasnivalóit” szemlézve. Talán nem értem félre Nádas Pétert, ha ebben a vonatkozásban egyetértőleg hivatkozom Varga Lajos Mártonnak adott rádióinterjújára (Könyvvilág, 1988. 12. sz.). Illyés is figyelmeztetett: „a művek legyenek a gondotok ...!” A nemzedék egésze az elmúlt 10 év során persze nemcsak az alkotás, az esztétikai-szemléleti pluralizálódás és megújulás, a gyökeres értékrend-átalakulás korszakát élte meg, hanem a végleges — de konfliktusokkal terhes — társadalmi és irodalmi („nemzeti”) integrálódásét is. Ami egyúttal a differenciálódásé is. E folyamat társadalmi-politikai 68
