Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Ördögh Szilveszter: Kételyek és okulások

metszetét számos repedés, sőt törésvonal „díszíti”; nem illendő — éppen nekem — elhallgatnom a József Attila Kör, a Mozgó Világ, az Új Forrás, a Tiszatáj körüli válságokat, amelyek során bizony számos esetben kerültem konfliktusba nemzedéktársaimmal, hogy itt és most csak a magam nevében s felelősségéről beszéljek. Ha majd jobb rálátásom lesz ezekre a — mindenképpen emberpróbáló — helyzetekre és a légkör is lehetővé teszi, bizonyára lesz indíttatásom és módom a nyilvánosság előtt is elmondani véleményemet, emlékeimet ezekről a drámákról, korabeli álláspontomról, szerepemről s mai „történeti” véleményemről.

De azt talán bizonygatás nélkül is állíthatom, hogy — minden vállalt konfliktusommal, tévedési lehetőségemmel együtt — Lakiteleken s másutt is az írónemzedék élvonala és a politikai társadalom, az „uralkodó ideológia” közötti hídépítést, a gyanakvások csökkentését, a tolmácsolást, a nemzedéken belüli sokszínű értékrend kikristályosodását, tudatosítását, a műközpontúságot és az előítéletek valódi vitákká formálását igyekeztem szolgálni. Akkor s ma sem hittem, hiszek „a nemzedék” tartós egységében, ám attól, hogy számos vitát, ütközést éltem meg — sebeket osztva s kapva —, 1979-ben sem éreztem magam „a nemzedéken kívül” s még kevésbé „a másik oldalon”.

Ördögh Szilveszter

KÉTELYEK ÉS OKULÁSOK

(Gondolatok egy fölkérés kapcsán)

c

Jsáhitó néha az emlékezés, kivált ha a visszaidézendő múltat igazolni látszik a jelen. Ilyenkor éled a büszkeség: lám, mi már akkor ... Ilyenkor indulatoskodik az eltökéltség: nem itt tartanánk, ha már akkor . . . Különös mámor — mintha a valaha kényszerültén kortyolt „keserű pohár” tartalmától utólag (akár fanyar-ízletes bortól) becsípnénk. Mintegy jóvátételesen.

Két közhely azonban még ide tartozik: az idő múltával mindig bölcs és okos az ember (Zám Tibor írja egy helyütt: ha tudtam volna, hogy seggre esem, előbb leültem volna). S a másik: nem csupán borban van az igazság — töményebb oldata ama keserű ital, amelyet a megértett és átélt történelem fogyasztat el velünk, gyakorta önkéntes segédkezésünkkel.

De kérdés marad — összetett és nehéz —, hogy mi is a valódi és a tényleges igazság a történelmi folyamatban. És az is kérdések sokaságát rejti — a fölismeréshez vezető módszerre vonatkozóan —, hogy a meglelni vélt igazságokhoz mely segédszer által jutunk hamarább és biztonságosabban közel: a bölccsé szelídítő „borral”-e, vagy inkább a mártírrá dacosító „keserű pohárral”? (Hiszen mióta tudhatjuk a memento móri és a carpe diem életvezérlő sommáit, és elvetnünk emezt vagy amazt éppúgy lehetetlen — a másik ellenében —, miként együttesükkel valóra váltani „üzenetüket” ...)

És kérdés, hogy a mindenkori okosság — amely bölcseleti „eszközrendszer” — egyáltalán érvényesülhet-e. Már csak amiatt is, mivel a leginkább kérdéses mindig az marad, ami különben megkérdőjelezhetetlen: a VALÓSÁG. Az a valóság, amely kiverejtékezi és kivérzi időről időre az állandónak tetsző (lásd: Tíz Parancsolat) és szükségképp változó (civil törvények) igazságokat. Pedig a valóság nem elvonatkoztatás, nem sajátságosán szellemi terrénum, hanem tetté érés, tetten érés, tárgyiasult élet. Maga a másíthatatlanság.

S közben — hogy ekként okoskodunk róla/felőle —, észre sem vesszük: mennyire illékony rideg tényeinek hatalmas halmazával is az, amit valóságnak tartunk és nevezünk. Vagyis történelemnek, mivel valósággá csak a rögzült élet válik. Az illékonyság oka a paradoxon: jelen idő gyanánt éljük meg a valóságot, amely azonnal múlttá lényegül át. A víz, a sóder, a cement és a keverés betonná áll össze, amelyben már csak emlék a szándék és a cselekvés. így kövesedik egész tudatos-tudattalan lényünkbe minden „megtörténtség” — és magyarázatra, magyarázkodásra késztet. Számadásra, számonkérésre, számvetésre.

69