Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Agárdi Péter: Lakitelekröl - 10 év után
Évtizedeken át kikapcsolták a szakértelmet a döntésekből. Az értelmiségre, ahogyan a munkásra is, csak statisztikai mellékszereplőként volt szükség. Jobb sorsra érdemes lírikusok bolondultak bele abba, hogy a szenvedésköltészet és a központi bizottsági tagság nem jön össze. Közben a könyvkiadás éppúgy csődbe ment, mint a nehézipar. Nincsenek demokratikus hagyományaink, szajkózzák azok, akik mindent megtesznek azért, hogy a létező demokratikus hagyományok nyomtalanul eltűnjenek, újak pedig ne születhessenek. A tévedhetetlen istenpárt dogmákba izzadt istenembereinek kinyilatkoztatásai szerint történt minden. Ennek következtében jutottunk csődbe egyénileg, országosan és országaink között. A nemzetközi mozgalom nemzeti keretek közé csonkult. Az internacionalizmus azt jelenti, hogy sehol Európában nincsenek olyan erősen őrzött határok, mint ezen az új földrészen. A testvériség azt jelenti, hogy sehol Európában nincs olyan izzó gyűlölködés népek és nemzetek között, mint ezen a földrészen. Európa azt jelenti, hogy a mi leszakadt kontinensünk partjának törésvonalán a magasból látszik: odatartozunk. Agárdi Péter LAKITELEKRŐL — 10 ÉV UTÁN-A. köszönöm a Forrás szerkesztősége figyelmes, baráti levelének az invitációját: szóljak hozzá a fiatal írók 1979-es találkozójának évfordulójára szánt tematikus összeállitáshoz. Mivel elsősorban a magam akkori fölszólalását, illetve az írónemzedék sorsát illetően várják immár évtizednyi „történeti” távlatú véleményemet, nem illendő megkerülni a konkrét, tömör választ. Köztudott volt a lakiteleki tanácskozás résztvevői előtt: nemcsak nemzedéki irodalom- történészként és kritikusként voltam jelen, s szólaltam fel, hanem egyúttal a pártközpont munkatársaként is. Napjainkban felettébb divatos elhallgatni, letagadni kinek-kinek egykori vagy közelmúltbeli szerepét, politikai felelősségvállalását, a nyilvánosság előtt vagy a kulisszák mögött képviselt álláspontját, hiszen ebből egy darabig — különösen az új szlogenek, az amnéziás átváltozások kíséretében — akár sikeresen is meg lehet élni. A hivatásos politikus persze megtéheti ezt, neki mindig előre kell nézni, önreflexiótól mentesen, a kollektív vagy/és egyéni célt, a következő lépést kell szem előtt tartania. Az értelmiségi, a szakember, a moralista viszont — „műfaji” okokból — nem lehet ilyen: ez idegen hivatásának, írástudói felelősségének lényegétől; amiből persze én nem azt a következtetést vonom le, hogy a politikus eleve amorális, s hogy az értelmiségi — köztük az író — erkölcsileg eleve magasabbrendű a politikusnál, hogy neki eredendően igaza van. Mindig is a konkrét helyzetek, álláspontok, az emberi „jellemek” minősítenek. Nem könnyíti meg persze az önszembesülést, hogy ha az 1988-ban végre felgyorsulni látszó reformdinamizmus történelmileg pozitív folyamatához, sodrásához olyan hordalékok is rakódnak, amelyek a szigorú önkorrekció kötelezettségét, a józan felelősségvállalást (vagy ha kell: felelősségrevonást) a bűnbakképzés, a törlesztés, az „új-koncepciós” ítélkezések vagy éppen a bocsánatért esdeklő kompenzálás, a tartás nélküli magatartásváltozataival helyettesitik. Nemcsak a reformerők előtt nyílt szélesebb tér, hanem a percemberkék, sérelmi konjunktúralovagok számára is. (Egyébként szinte természetesen — minden nagy politikai váltás s változás törvényszerű kísérőjelenségeiként.) Nos, mindezekkel együtt és tárgyilagosan értékelni törekedve a magam akkori s mai helyét, tényleges értelmiségi és politikai szerepét, súlyát és álláspontját, úgy érzem, nem kell, hogy kitérjek az én szempontomból is fontos válaszok elől. Lakitelek ott és akkor mindenekelőtt intellektuális és emberi élmény volt számomra: 65
