Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Agárdi Péter: Lakitelekröl - 10 év után

elsődlegesen Illyés Gyula megrendítő jelenléte és hozzánk intézett, szinte végrendelet értékű felszólalása révén, de a három kitűnő szaktudósi bevezetőn túl megannyi hozzászólás miatt is. Emlékszem, s most felidézve, újraolvasva a Forrás különszámát, magamban meg is erősítem: a nemzedéktársak közül rám a legnagyobb hatást (ami nem azonos az egyetértéssel) Kiss Gy. Csaba, Szilágyi Ákos, Veress Miklós, Kulin Ferenc, Kis Pintér Imre, Csordás Gábor és Görömbei András érvelési színvonala és komolysága tette. Élmény volt maga a nemzedéki együttlét is, folyamatos, estébe és éjszakába nyúló diskurzusaival, őszinte, éles szembesüléseivel, bensőséges óráival. Ide értem azt a tiszteletre méltó eltökéltséget, szervezőkészséget is, amellyel Lezsák Sándor e nagyközség nevét már akkor — s ma már látható: hagyományteremtő erővel — országos hírűvé emelte. Sok mindenben — igaz — másként gondolkodtam ott és vélekedem ma is, mint Lakitelek házigazdája; s kétségtelen: tíz évvel ezelőtt az én helyzetem volt (vagy tűnt) „a politiká”- énak, s Lezsáké a — ha nem is elsősorban általam — „alig tolerált”-nak, a sokfelől gyanakvással fogadottnak. Mindez azonban akkor sem befolyásolt a vállalkozás úttörő szenvedélyének, eredményességének elismerésében. A kölcsönös előítéletek nagymértékű csökkenése pedig máig szóló tanulsága, eredménye lett a tanácskozásnak.

Felszólalásaink megjelentek a Forrásban, ismertetni, interpretálni aligha szükséges őket. Jómagam még azt az önteltséget is elkövettem, hogy 1979-s szövegemet — apróbb korrekciókkal — átemeltem abba a tanulmánykötetembe, amelyet 1985 végén jelentetett meg a Szépirodalmi Kiadó. Tettem ezt azért, mert bár fél évtized múltán jó néhány kérdést már másképp ítéltem meg, úgy éreztem, van mit vállalnom, továbbvinnem az általam Lakiteleken elmondottakból. Hozzászólásom az irodalomkritikai és -szociológiai, az ideológiai és a napi politikai megközelítések sajátos együtteséből, egymásra vonatkoztatásából fogalmazódott, ugyanakkor nemzedéktársaim felszólalásait is belső műfaji sokszínűség jellemezte: korántsem csak vagy elsősorban a tiszta irodalomról, de nem is a nemzet elméleti-történeti kérdéseinek sterilen tudományos igényű megválaszolásáról volt szó. Persze különböző álláspontokat is vallva, vitákat is vállalva, de az együttes válaszokat keresve.

Ott és akkor nemcsak megéltük, de szinte mindannyian (ha különbözőképpen is) gyakoroltuk s megszenvedtük azt, amit Illyés Gyula mondott: „egy-egy országnak a jó haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik. Ha kihagy valamelyik, az rögtön bajt jelez. Az szokott történni: az egyik átveszi a másik dolgát. Azaz vagy a politika beszél úgy, mintha ő tudná jobban, mi az irodalom; vagy a szellemi élet úgy, mintha jobban tudná a politikát”. 1979-ben nem forgott szinkronban, nem gördült olajozottan s együtt ez a két kerék; ez mindkettőt megviselte, s főleg magát a szekeret és utasait. Hogy így volt, abban a politikáé, az MSZMP akkor már sokban bírálható működéséé volt a nagyobb felelősség, de ettől még — vagy éppen ezért — valódi, hosszabb távú és sokoldalú viták szikráztak fel Lakiteleken.

Olyanok is, amelyek szervesen építettek a magyar gondolkodástörténet előzményeire, s egyúttal tartalmas későbbi vitákat is megalapoztak, gerjesztettek, elég csak a Szilágyi Ákos merész és revelatív értékű felvetését a tatabányai Új Forrás hasábjain több hónapos eszmecserévé bővítő igényes sorozatra utalni (1979—1980). Számos politikai kérdést árnyaltabban — olykor megrendültén s önkritikusabban — élek meg ma, mint akkor, de azért meggyőződéssel vallom, hogy a 10 év alatt történtek, a belpolitikai helyzet válság felé sodródása, a külföldi magyar nemzetiségek sorsáért érzett aggodalmak valóság általi „túllicitálása”, az írók, nemzedéktársak némelyike akkor kimondott szavainak bátorsága s az azóta megélt, bekövetkezett események hitelesítette utólagos igazolások és morális elégtételek sem tesznek feltétlenül s eleve jogtalanná minden eszmei-történelmi vitát, amelyet — akár jómagam is — folytattunk. Nem tesznek eleve igazzá minden, „a politikával” szemben, „az irodalom” nevében kimondott tételt. Amennyire rossz ízű a kincstárihivatalos védekezés, a csökönyös „következetesség” vagy éppen a bujkálás, annyira méltatlan lenne a „kit igazol az idő?” kérdésének történetietlen, pusztán felszínes és érzelmi

66