Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Olasz Sándor: Kései találkozások

gyökerek recepcióját földolgozta, alig talált komoly értékelést. A kritikák ugyanis az író eszméinek érvénytelenségét taglalták. Az igaz eszmények azonban már csak olyanok, hogy tiltás, elutasítás és fanyalgás ellenére olykor igen gyorsan beépülnek a közgondolkodásba. Illyés lakiteleki gondolatainak hátteréhez ez a kettős játék éppúgy hozzátartozik, mint az egy évvel korábban, 1978-ban kinyomott, majd tíz évig raktárban porosodó Szellem és erőszak sorsa. A kulturális irányítás még 1982-ben, a költő nyolcvanadik születésnapjára kiadott Tiszatáj-számot is árgus szemekkel vizsgálta. A példázat szerinti római szekér (a politika az egyik, a szellemi élet a másik kereke) működésében zavar támadt. Illyésnek a történetet sokadszorra is el kellett mondania. Tanácsot ad a fiataloknak: a „csendes elvonulás”, az „ép tárgyilagosság” megőrzése, az alkotás nyújthat védelmet az acsarkodókkal szemben. Művekkel csak művek tudnak vitázni, s legyen elégtétel, hogy a sértegetők nem alkottak művet. Ma is meggondolandó, amit Illyés az írószövetség 1976-os közgyűléséhez írt: „Nemzetközi irodalomtörténeti jelenség: ahol nincs ható kritika, ott nyüzsögnek a kritikusok, hovatovább csak egymással váltva szót; megfeledkezve arról a világirodalmi jelenségről, hogy — művekkel csak művek vitáznak eredményesen: nemzetitudat-formá- lóan.”

„A problémák gerince: hogy az életkor szerint is fiatal korosztály hogyan tud korszerű lenni történelmileg.” A nemzeti, nemzetiségi kérdés ehhez kapcsolódik. „Az volt a hit még a huszadik század elején is nálunk is, hogy a nemzetiségi kérdések merőben a józan ész és a gazdasági kérdések függvényei. Ma, századunk végére viszont kiderült már világszerte, hogy ez a legégetőbb kérdés, ugyancsak meghökkentő tünetekkel.” A már 1979-ben is látható folyamat azóta kiteljesedett: menekültek, pogrom-hangulat. Vajon mit szólna ehhez Illyés? A „szabványos reményről” — mint az Elpuskázott tartományban írta — biztosan nem mondana le: „A remény az, hogy az emberiség általában észre tér ...”

Papírszeleteket kapott Illyés a nacionalizmusról is. Jól ismert definícióját most nem mondja el, de gondolatmenetében végig ott van a nemzeti büszkeség és a nemzeti türelmetlenség szétválasztásának igénye. Fölidézi Sinkó Ervinnel való találkozását. Sinkó a vajdaságiak esetleges nacionalizmusa ellen próbált tábort gyűjteni. „Feleletem rövid volt: Nagyon tetszetős gondolatot ismételsz azzal, hogy söpörjünk mindnyájan a magunk ajtaja előtt. De ha a másik ajtó elől a söprűk felénk söpörnek? [... ] Mert lám, ha én ma olyan helyzetű magyaroknak mondom, hogy óvakodjanak a nacionalizmustól, akik csak szenvednek a nacionalizmustól, és csak védekeznek annak túlkapásai — túlsöprései — ellen, akkor — zavar támad, porfelleg mindenütt. [... ] Megismétlem a zavar magvát, fő veszélyét: valahányszor Európában én azt hirdetem: magyarok, ne legyetek nacionalisták, ellentmondóim pedig azt, hogy ők ebben nem marasztalhatok el; végzetes nemzetközileg is a por-tornádó.”

Az írástudóknak szigorúan mindig az igazságot kell mondaniuk. „De nem mindig a rosszat” — olvashattuk a Hajszálgyökerek című esszében. Aki a sovinizmust úgy próbálja leküzdeni, hogy a maga népéről mindig csak rosszat mond, az legföljebb egy másik nép sovinizmusát segíti. Szellemi életünkben Illyés kedvezőtlen jeleket látott, mert az a közösségi légkört nem alakította, sőt, olykor épp az ellen dolgozott. „Elöljárunk, nemegyszer feszélyezettséget okozva, oly bűnök vállalásában, melyeket nagyon is kell vállalni, de minden népnek együtt, mégpedig előzmény s következmény közé helyezve, mert hisz enélkül csak egyre szárad, sötét nemzeti tulajdonul. Félreértve, hogy ki-ki söpörjön a maga ajtaja előtt, a más kapukból repülő szemetet sem hajtjuk el a magunké elől. És félreértve épp szellemi életünk egy sajátos örökségét.” 1979-ben nem véletlenül elevenítette föl Illyés ezt a gondolatot a fiatal írók előtt. Ha bölcs aggastyánként ma is figyelné zaklatott jelenünket, minden bizonnyal jó néhány kedvező jelre fölfigyelne. Történettudományi munkától esszéig, sőt, drámáig egyre több megnyilvánulása van szellemi életünk felelősségtudatának, a múltat tisztázó kísérleteinek. Ehhez persze olyan körülmények is kellettek, amelyek egyáltalán megengedték az ilyen művek megjelenését, bemutatását.

Miről lehet beszélni és miről nem? — Erről ugyan Illyés 1979-ben igen optimistán nyilatkozott. Kétségtelenül már az is előrelépés a korábbi némasághoz képest, hogy egy

45