Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Olasz Sándor: Kései találkozások
lakiteleki teremben olyan kérdésekről lehetett szólni, melyeket korábban azonnal gyanúba kevertek, tudományosan lenéztek. „A terület úgy is akadálytalanul a tiétek, hogy nem említettünk a nemrég annyi gyanúval fogadott magyar sorskérdések közül tán már egyetlent sem, amit ne fogadnának ma minden fórumon azzal: lássuk, mi az tulajdonképpen.” A fórumok persze valójában nem voltak ilyen nyitottak, ilyen rugalmasak, a múlt és közelmúlt értelmezésére készek. Az akkori fiatalok vitathatatlanul „súlyos feladatot” kaptak, a helyzet azonban — különösen az elkövetkező évek igazolták ezt — aligha volt szerencsés. A nemzedék illyési szellemben nevelkedett csoportjának otthont adó Tiszatájt már 1982-ben is csak nagyon nehezen lehetett megmenteni. Az éppen egy évig tartó háborúságot akkor olyan tanulmány robbantotta ki, amely épp az idegen portáról ajtónk elé söpört szemetet próbálta eltakarítani. A nemzedék kelet-közép-európai kapcsolatokat építő tagjai is itt találtak otthonra. Hogy aztán ettől a fórumtól is meg kelljen válniuk 1986-ban. Amikor talán a legnagyobb szükség lett volna a térség szellemi életében a szóértésre. Valójában ez az új nemzedék is kudarcok sorozatát tudja maga mögött. Olyan értelemben is, hogy Kiss Gy. Csabáék, Kovács Istvánék munkáját nemigen viszonozták szomszédaink. Aztán gondolhatunk a Mozgó Világgal folyóirathoz jutó fiatalokra. Mi minden nem született meg a leváltások, a lap gyors átszervezése miatt! Lehet még nemzedék? — Illyés szövege ezzel a címmel jelent meg. Azt is kifejtette, hogy a nemzet életében olykor generációk futnak le, mire valamelyik igazán helyzetbe kerül. Az akkori húszon- és harmincévesekben Illyés minden bizonnyal fölfedezte a korábbi évjáratoknál hiányolt nemzedéki összeforrottságot: „Itt van valóban... az előttetek járó, a számomra még mindig fiatalnak számító nemzedék, amelyből épp ez az összeállás hiányzott ahhoz, hogy együttesen sokkal jelentékenyebb szerepet töltsön be a magyar irodalomban, mint közös vállalkozás híján.” Szerinte hat-hét kitűnő nevet fölmutathatunk, de a közös vonások nem rajzolódnak ki. A fiatalabbaknál ezek az egységet, összetartozást kifejező vonások a hetvenes évek második felében határozottan jelentkeztek. Illyés többször emlegette prózájában, hogy „szélárnyékban” vagyunk, s ennek vitathatatlanok az előnyei. De a mozdulatlanságnak, a mozdíthatatlanságnak az irodalomban is hátrányai vannak csupán. A nemzedék világosan látta feladatát („felelősség, hogy jól ábrázoljátok, ami fenyeget”). Ám az irói esszék, szociográfiák, interjúk, de áttételes módon még a szépirodalmi művek vészjelzéseit is azonnal ilyen-olyan retorzió kilátásba helyezésével fogadták az illetékesek. Az alapozás tehát elmaradt, el kellett maradnia. S ahol a planírozási munkákat nem vagy csak hiányosan végezhetik el — Németh László írt erről a Vers vagy tanulmány?-ban — ott nagy, biztonságos házat sem lehet építeni, mert bedől a fal. Pedig a recept (Illyés szavaival) a levegőben volt, az ujjban bizsergett. A fiataloknak nem kellett tanácsot adni, következésképpen „utánkullogó csapatot” sem alkothattak. Ezért írta Illyés a Szellem és erőszak ban: „A magyar irodalom újabb — vagy legújabb — nemzedékét izgalmas lehetőség várja; ha csapatosan ráérez s embereit nemcsak esztendők társítják, hanem fölismerések — föladatok is. A cirkuszi közönség figyelmébe mindig meleg érzés: szeretet is vegyül, valahányszor a kifeszített trapézok és kötelek alá egy egész artistacsalád szalad ki.” Illyés a „ráadásfeladatot” látta, amiért az irodalmak utólag igen hálásak. De csak utólag, mert a feladattól kezdetben ódzkodni szokás. Illyés úgy gondolkodott, irodalmi mű irodalmon kívüli szerepét mindig műve válogatja: az idő és a hely szerint. Van idő, amikor Mallarmé iskolájába járhatunk, máskor viszont lehetetlen őt követnünk. „Nem marasztalható-e el a maga sajátos törvényei szerint is az az irodalom, amely ez alól kivonja magát? Bizonyos helyen, bizonyos időben.” — olvassuk a Hajszálgyökerek bevezetőjében. Illyés lakiteleki szereplésének különös jelentősége a nem egy generációval fiatalabb írókkal, kritikusokkal való találkozás, egymásra találás. Korábban olykor vádaskodás jelezte, hogy Illyés és az ő nemzedékét követők között jobb kapcsolat is teremtődhetett volna. A fölszólalásban ugyanakkor Illyés elégedetlensége is megfogalmazódik. Ám a kései találkozás lényegében nem módosította a hetvenes évek verseiben szuggesztíven megrajzolt portrét, a magányos, a történelem menetével perlekedő, a kortársak közönyétől szenvedő „bús agg Jónás Ninivében” önstilizációját. Akiknek a véleményére adhatna, 46
