Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - „Úgy látszik, több fából ragasztottak össze” Herceg János íróval beszélget Kovács J. Béla
Szegény feleségem hat évig kínlódott itt. Végül már az utolsó évben be sem mentünk ősszel, mert nehezére esett bejárni a reggeli busszal. Itt maradtunk a következő évben is. Még egyszer elesett, és eltörte a másik lábát is — ugyancsak combnyaktörés —, s két hónap múlva meghalt. Én nem mentem vissza Zomborba, számítottam arra, hogy itt van ez az Ilonka, ismeri a viszonyaimat, itt maradok, s majd ő gondoskodik rólam. így maradtam kinn. — üt regénye jelent meg, összegyűjtött elbeszélései 1986-ban három vaskos kötetben láttak napvilágot az újvidéki Fórum Könyvkiadónál, glosszáit folyamatosan közli a jugoszláviai Magyar Képes Újság, naplójegyzeteit a szabadkai Üzenet c. folyóirat hozta folytatásokban, ugyanitt most az emlékezéseit is olvashatjuk. Esszéi, tanulmányai, vallomásai és kritikái is több kötetet tesznek ki. A jugoszláv népek irodalmainak egyik legkiválóbb fordítója. Melyik műfaj áll a legközelebb a szívéhez? Melyik a legkedvesebb müve? — A legkedvesebb könyvem talán a Távlatok, csavargásaim Európa nagyvárosaiban, az Ermitázstól kezdve a Louvre-ig. Miután azok voltak a legszebb emlékeim Európát járva, ezért maradt meg a könyv is a legkedvesebb írásomnak. Mára már ritkábban járok el. Két évvel ezelőtt voltam ugyan Münchenben meg Rómában, tavaly Bécsben, s talán az idén ismét elkerülök oda. Ide vagyok kötve, teljesen egyedül élek doroszlói magányomban. — Mikor kezdett írni? Merről érkezett az irodalomba? — Hogy is mondjam neked? Az írás olyan, mint valami fertőzés. Gyermekkoromban, még második, harmadik vagy negyedik gimnazista koromban Írogattam versikéket, meg bökverseket az osztálytársaimról. Tizenhétéves koromban jelent meg nyomtatásban az első novellám egy zombori újságban. A bohóc szerelme volt a címe. Egy diákbálon táncoltam egy kis preparandista bajmoki lánnyal, s nem voltam elég bátor, hogy megmondjam neki, mit jelentett ő nekem azon az estén. Gondoltam, ha nem mondhatom el senkinek, elmondom mindenkinek, mint Karinthy fogalmazta, és megírtam egy zombori újságba áttételesen, álnéven persze, a novellámat. Abban a hiszemben, hogy ő biztosan elolvassa, tudni fogja, hogy ez neki szól, róla szól. Szóval így lett belőlem író, ha igaz, hogy a nyomdafesték jelenti az írói felavatást. Aztán Pestre kerültem, illetve Pesten voltam. Diákoskodtam Pesten, hol az iparművészeti főiskolán felvételiztem, hol magánúton tanultam, hogy a gimnáziumi érettségit letehessem. Az irodalom ott sem hagyott nyugton, elhanyagoltam a tanulmányaimat. így történt, hogy nem lett belőlem semmi. Ez az ifjúságom rövid története. Az történt még, hogy a budapesti Hídba írtam 1928 tavaszán. A Híd Csanády György szerkesztésében az utódállamok irodalmának az orgánuma akart lenni. Felvidéki és erdélyi fiatalok csinálták. Én voltam az egyetlen jugoszláviai magyar fiatal, aki odasodródtam hozzájuk. Ott írtam — egészen Kassák hatása alá kerülve és az avantgárd irodalmat magaménak tudva — a jugoszláviai magyar irodalomról egy kis tájékoztatót, elmarasztalva Szentelekyt is a provincializmusban, a vidékiességben is. Pimasz fiatalos fölénnyel, támadó éllel. Jellemző volt szegény Szentelekyre, hogy ezt úgy elfelejtette, hogy amikor hazajöttem, írást kért tőlem a meginduló Kalangya számára, mintha mi sem történt volna, és azt hiszem, hogy a legkedvesebb fiatal társai közé sorolt engem. — Kik sereglettek össze a Híd körül? — A pesti Híd körül? — Igen. — A pesti Hidban akkoriban erdélyi írók: Tamási Áron, Nyírő József, fiatalok. A nevekre már nem emlékszem, de azt hiszem, mindenki, aki egy kicsit számított. A Bartha Miklós Társaságnak volt egy balszárnya. Balogh Edgár is odatartozott a balszámyhoz, odatartozott Rajk László is, Szász Béla is, Lőrincz Gyula a Felvidékről és így tovább. Ezekkel találkoztam én ott. Simon Andor bátyja, Simon Ernő ugyancsak a baloldalt képviselte mint Strassbourgból hazatért diák. Nem tudnám már a neveket felsorolni, ki mindenki írt a Hídba, csak magamra emlékszem ezzel a sajnálatos írásommal, amely talán igaz volt, hogy „vidékies”, „provinciális”, 34
