Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Pályi András: Ryszard Kapuściński: Futballháború
Pályi András Ryszard Kapuscinski: Futballháború JL J. császár és A sahinsah után egy újabb Kapus’ciriski-kötet, a Futballháború, nem nehéz megjósolni, hogy ez is bestseller lesz. Hazájában, azaz a lengyel könyvpiacon már rég annak számít, a Futballháború ugyanis korábbi kötet, mint az imént említett kettő, amelyek Etiópiát, illetve Iránt mutatják be az önkényuralom összeomlásának történelmi pillanatában. Kapuscinski az egyetlen olyan riporter-tudósító Lengyelországban, aki megkapta a legmagasabb irodalmi kitüntetést; ő ennek ellenére nem nagyon nevezi magát írónak, noha méltatói már jó ideje úgy beszélnek róla, mint aki a mai lengyel próza élvonalába tartozik. Az, amit Kapuscinski művel, a leginkább tényirodalomnak nevezhető, de ehhez mindjárt hozzá is fűzhetjük, hogy sok minden fut a világban „tényirodalom” címén, ami nem veszi fel a versenyt a Futballháború szerzőjének könyveivel. Vagyis Kapuscinski — hamisítatlan irodalom. Annak ellenére — vagy inkább azzal együtt —, hogy mindenekelőtt és minden sora tényközlés. Nincs benne szemernyi fikció sem. „Azt hiszem, nem írhatok azokról, akikkel nem osztottam meg legalább egy kicsit az életüket”, mondja. Egy interjúban még sarkítottabban fogalmaz: „Rém szegényes fantáziám van”, állítja. „Mindent, amit leírok, előbb látnom kell, át kell élnem. Számomra csak így van az írásnak morális értéke.” De éppen azért, mert nemcsak ott jár, hanem ott él abban a világban, amiről beszámol, megengedheti magának, hogy riportjaiban egyre inkább önmagáról írjon. így e riportok már első pillantásra is igen mások, mint amit egy „kiküldött tudósítótól” várnánk. Miről szól a Futballháború? A cím senkit se tévesszen meg, az a híres-hírhedt eset, amikor — a hatvanas évek végén — Honduras és Salvador közt egy futballmérkőzés következtében kirobbant a háború, csak egy színfolt ebben a különös „regényben”, amely egyrészt közel két évtized legjobb riportjait foglalja magába (a hatvanas évek forrongó fekete kontinenséről, Ghánából, Kongóból, Nigériából, majd Közép-Amerikából, s ismét Afrikából: a független Angola megszületésének pillanatairól), másrészt azt a „soha meg nem írt könyvet”, ami e riportokat az író személyes — és személyességében általános érvényű — élettörténetévé teszi: a „miért utazott oda” és a „hogyan boldogult”, a „mit keresett” és a „hogyan úszta meg ép bőrrel” történetét (utóvégre is négyszer állt kivégzőosztag előtt). Ez utóbbi „cselekményszálat” a korábbi keltezésű riportokhoz később írt naplószerű kommentárjai mondják el. Kapuscinski rendhagyó és lenyűgöző riportjait sokan sok mindenért dicsérték már. Valóban van valami hihetetlen forró hitelessége annak, ha valaki állandóan ott van a frontvonalban, mindig a szó szoros értelmében, túl azon a határon, ami egy távirati iroda tudósítójának vagy egy politikai hetilap riporterének kötelessége lenne. (Ilyen minőségben utazott ugyanis.) Tudniillik nemcsak azt mondhatja el magáról, hogy ő tudósított elsőnek Lumumba meggyilkolásáról — ráadásul illegálisan, Nigériába szóló útlevéllel és vízum nélkül lépve át a kongói határt, — és nemcsak azt, hogy amikor a többi tudósító már menekült Luandából, akkor ő felült egy teherautóra, amely egyenesen a halál torkába indult a partizánok bekerített egységét keresve fel a dél-afrikai határ közelében, több hasonló sikertelen akció után, hanem azt is, hogy ő maga éhezett, félt, nézett farkasszemet a halállal. És „a halállal való minden találkozásért nagy árat fizetünk, ezt tudják azok, akik már átélték”, jegyzi meg, amúgy mellékesen, mégis hangsúlyosan. 26
