Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (esszésorozat - II.)

re, hogy párttá alakuljon-e a Magyar Demokrata Fórum, az „igen”-t, de közben azt írja: „A magyar válság mélyebb, összetettebb annál, semhogy kizárólag a politika eszközeivel végét lehetne vetni. Az emelkedő nemzet nem a mindenható politika műve és médiuma. Hanem szellem és erő.” Esterházy az „Elefántcsont- toronyból” címen kapál a „lövészárokban”, hogy még termő talajt leljen; Balassa a bölcseletet, az esztétikát, az emberséget a szellem legnemesebb piaci áruiként kínálja; Nádas még egyszer leás az életébe, hogy esszénaplójában felajánlja a személyes én tapasztalatait a nagyobb közösségnek. Sokan érzik: azt a negatívumot, hogy a ma szorításában és tempójában az író számára elfogy a levegő, át kell fordítani az új művek, új töredékek kihordásába. Pilinszky mondja Babitsról: a háborús idők rettenetes szorítása kellett ahhoz, hogy hatalmas új szavait kipréselje a fulladozó torokból, „Babits kései költészete az erkölcsi imperatívusz csodája”.

A magyar irodalom mai nemzedékei is a megkeresett „új szavakkal”, az erkölcsi imperatívusszal találhatják meg önmagukat.

De ma az írónak szerényre kell fogni a szerepet. Mi az, hogy szerényre? Például Illyés módján szerényre. Ezt kimondani nem képtelenség, de magyarázatra vár. A mi nemzedékeink ma (lehet, hogy a fiatalabbakról szólva igazságosabb lenne azt mondani: ma még) nem állnak olyan magassági pontokon, mint a huszadik századi irodalom néhány előttünk járó nemzedékének legjobbjai. A szerényebb teljesítmény pedig szerényebb szerepet is kíván. Lehet, hogy abban a cselekvésínségben, amelyben oly régen élünk, jelentős gondolkodói-alkotói képességek nélkül is lehet ma jelentős szerephez jutni, de ez nem feledtetheti el, hogy az ilyen szerénytelenségnek meglesz az ára, s talán éppen abban a kétes egyensúlyban, amelyben az önmaga alkotói-gondolkodói súlyához képest túlméretezett szerep- vállalásba merevedő író egymásra talál, (akár konfrontálódik) a politikai hatalom szerény képességű képviselőivel. Hosszabban idézem Poszler György elemzését, (ez is február gyümölcse), Illyés egy évtizedig ki nem adott Szellem és erőszak című könyvéről: „Nemzeti vátesz-költő? Persze. De figyeljünk a minőségre. A században a szerepet Ady teremtette — szinte alkati elrendeltetéssel. Botcsinálta prófétálással Babits folytatta — szinte alkati önerőszaktétellel. Nehezen vállalta. Csak »ordas eszmék« jelképes, burjánzó sejtcsomók konkrét szorításában . . . Halálos ágyán »kinevezte« Illyést. Ő sem szívesen vállalta. Később — nyomás alatt — felnőtt hozzá. De szűkített érvényén. Nem volt sors teremtette utolsó magyar — mint Ady a történelmi Magyarország és Közép-Európa bukásakor. Vagy lelkiismeret gyötörte maradék írástudó — mint Babits, a humanista, virtuálisan egységes Európa bukásakor. Lett a nemzeti-szellemi egység őre, a kétszeres diaszpóra széthúzó erejében . . . Feltehetően tudja: szerep és művészi rang mélyen összefügg. Visszalép, mert Ady a mércéje; szűkít, mert Babitsra emlékezik. Bölcsessége bizonyítéka. Szerényebbnek érzi a teljesítményt, szerényebbre fogja a szerepet. Mondta igazát egy életen át. . . példája nemcsak a nemzeti hivatást teszi kötelezővé, de az etikai-esztétikai rangot is. Etikai rang nélkül sarlatánná lehet a vátesz; esztétikai rang nélkül pojácává a próféta.”

A nyomás, amely ma egyszerre az egész koré és a napi feladaté, tán kipréseli az új teljesítményeket is. Ha az esztétikai rang és az etikai erő hitelesíti az „egy életen át mondott szavakat”. Ebben, szerep-színvonal-erkölcs összhangzatában alakul ki ama illyési „szerénység”.

A bizonyára hosszan elnyúló „februárunk” káoszában a szellem számára két bukási lehetőség is van: ha elveszíti a percet, és ha elveszíti a végtelent. Ezért mint

8