Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (esszésorozat - II.)

természetes kortünetet kell tudomásul venni a káoszt. Nem menekülni kell előle. Átvilágítani kell. Meghatározni az eredetét, újabb okait, a kiterjedését. Támpontépítés? Ma sok író, sok művészgondolkodó próbálkozik vele. És mintha valamivel jobban figyelnének a szavunkra. Ez a valamivel jobban még mindig nagyon kevés. De talán kezd többekben megszületni a felismerés: az ország helyzete olyan, hogy ezt a súlyt csak egy szellemileg-erkölcsileg épebb társadalom bírhatja ki.

Hogyan volna mozgásba hozható az ilyen közös felfogóképesség?

Még egyszer Illyés: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon.”

Csak abból ne engedjünk, hogy minden író úgy „mondja” el, amit elmond, ahogy csak ö tudja; akár olyan „szerepben” is, amely nem úgy nevezhető szerepnek, ahogyan itt Ady, Babits, Illyés vállalásáról szó van. Mert ami látszatra nem szerep, az író számára az is „szerep”. Ne feledjük, hogy nem is olyan hosszú idő múltával, visszanézve, úgy láthatjuk majd, hogy erről az egész korkáoszról éppen a „csak” az önmaga szerepét vállaló irodalom mondta el a legtöbbet. Hiszen a perc és a végtelen között annyi a pillér, ahány az író és a mű, az igazi ív akkora, hogy a jelenből talán nem is mérhető föl, milyen hatalmas távot kapcsol össze.

(„Ne feledd a tért...” — Thomas Moore) Február negyedikén, nem sokkal éjfél előtt a televízió 2. csatornáján, a műsorvezető szemében, miközben már a Burda divatbemutatójáról készült képsorokat konferálta be, ott maradt egy könnycsepp.

Műsorokra így reagálni, tudtommal, nem tilos a műsorbemondóknak, de a profi tartózkodik az ilyesmitől, Berkes Zsuzsa pedig a legrokonszenvesebb profik közé tartozik. A könnycseppről, ami ottmaradt a szemében, talán tudomása sem volt. A műsorban erős lelkű asszonyok beszéltek mártír férjeikről. Maiéter Pál és Losonczy Géza özvegye emlékezett. Követte őket másnap a képernyőn Nagy Erzsébet, Nagy Imre lánya. Ő utána a televízió riportere beszélgetett az igazságügyi államtitkárral. Avarban álltak, erdőszéli gazban. Néhány bokor. Távolabb néhány fa. Sár, álomszerű az egész. A lábuk alatt (néhány centire?; méternyire?; tömegsírban?; magányban?) az egykori miniszterelnök csontjai. Másoké is. Több százaké. Vannak, akik szerint elhullott állatoké is. Úgy behányva.

„Ne feledd a tért...”

A Rákoskeresztúri temető 301-es parcellája.

Június 16-án temetik majd Nagy Imrét és barátait. Megtörténik addig a kihan- tolás, az azonosítás. Február 4-én Vásárhelyi Miklós bejelentette: azt kívánnák, ha mindenkinek, aki 1946 óta a sztálini terror áldozata volt, jelképesen a 301-es parcellában volna az emlékműve.

Szeretnék valamit elmondani a nyomokról, amelyek vezetnek valahova, amelyeket nem lehet a gazos útszéli árkok körül, a történelem arénájában eltüntetni. Több mint másfél évtizede, miközben A futár című, a negyvennyolcas szabadság- harc Erdélyében játszódó regényemet írtam, megismerkedtem a hajdani abrud- bányai frontvonal egyik parancsnokának, Csutak Kálmán honvéd alezredesnek a történetével. Memoárokból, dokumentumokból végigkísérhető volt a sorsa egészen addig, amíg 1849. október 6-án hajnalban Damjanich elbúcsúzott tőle: „Ha életben marad, csak úgy viselje magát, mint eddig, akkor a haza méltán számolhat önre.” Csutak alezredest halálra ítélték, az ítéletet később tizenhat évi fogságra változtatták.

9