Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (esszésorozat - II.)

Szembejön a Vörösmarty téren Radnóti Sándor. Próbálunk mindketten amolyan laza, önironikus választ találni a „Hogy vagy?”-ra; bár most éppen jól érzi magát, a télikabátja zsebéből kirángatja a JAK-Magvető narancsszínű kiadásában frissen megjelent kötetét. Domokos Mátyás mondta egyszer azt, hogy nem író az, aki nem hiszi, hogy a nap legalább egy pillanatra megáll az égen, ha a könyve megjelenik. A Vörösmarty tér fölött egy pillanatra megáll a nap, de Radnóti azzal folytatja, hogy minden bizonnyal a legrosszabbkor jelent meg a kötet, hiszen most a kutya se figyel az irodalomra, a tanulmányra, ezek másféle idők.

Milyen idők?

A kelet-közép-európai átrendeződés, a reményteli, kiszámíthatatlan, kudarcesélyes történelem rohanása. Valamin túl vagyunk — ezt tudjuk; valami felé haladunk — ezt látjuk; a jövő biztosítékok nélküli — ezt érezzük. Az író, a gondolkodó számára az, ami felé az Idő tol bennünket (netán egy-egy szerencsés pillanatunkban mi ráncigáljuk magunk után az időt), több, mint amennyi a politika küzdelmeibe belefér. Ez a február azé a felismerésé (is), hogy a változások nemcsak a „gazdaság reformja” (milyen nevetségesen üres ez már így), de a szellemi reform nélkül is kudarcra vannak ítélve. Ám a szellem reformja több a politikai reformnál, horizontálisan-vertikálisan befogható sávja metafizikai kiterjedésű. Nemcsak ennyit kérdez: „én vagy te?”, „mi vagy ők?”, „igen vagy nem?”, „kell vagy nem kell?”. Egy nemzet szellemi reformja a gondolkozás zászlóerdeje, de a gondolat meszebbre világít a lobogók hullámzásánál.

Némi nyugtalansággal mondom ezt, hogy netán távolabbról néznék valamit? Az ilyen zavar is „belefér” nyolcvankilenc februárjának lelkiállapotába. Van rá okom? Nézzük csak egy napomat: a reggeli órák a regényírásé, aztán ankét az egyik napilap szerkesztőségében a társadalmi robbanásveszélyről és a kibontakozás útjairól; délben nyomdába adom a színházi lap következő számát, délután feljegyzést készítek a kulturális lapok anyagi-kiadási lehetetlenülésének elkerülése érdekében, aztán készülök az írószövetség prózai szakosztályának taggyűlésére, ahol a szövetség jövőjéről beszélgetünk; este telefon a rádiótól, megállapodunk egy beszélgetésről a Jövő Mérnöke (a Műegyetem lapja, fiatal novellistaként hajdan szerkesztője voltam) 1956. október 23-i számáról.

Ma sok író csinál mást, mint amit ő tud-tudna a legjobban csinálni. Sok író csinál olyat, amit egy szervesebben kialakult, nem örökösen félformákba torzuló társadalomban másoknak (politikusoknak, jogászoknak, publicistáknak) kellene csinálni. De nem csak most van ez így. Vannak a történelemnek olyan pillanatai, amelyekben rapidon kell hidat verni a perc és a végtelen között. Tessék végigolvasni Babits esszéit a harmincas évek közepétől, vagy Szerb Antalt az író és a nemzetsors kapcsolatáról, itt van József Attila publicisztikája (szándékosan nem az annyiszor példaként felhozott neveket sorolom).

Ez is sokkal egyszerűbb, mint ma sokan mondják. Mert az író számára a perc és a végtelen kapcsolata mindig konstans állapot. Minden nagy vers, nagy regény ennek a kapcsolatnak a feszültségéből csap ki. A kérdés csak az: kinél hogyan? És ha a perc ilyen sűrítetten a történelemé, a politikáé, mint ma, akkor is az a kérdés, hogy: kinél, hogyan? Mindig a: hogyan? Az írónak azt a „technikát” kell megtalálni, amelyben ő az marad, aki; azt a belső állapotot, amelyben sem a perc, sem a végtelen nem szorul ki, azért írja, amit éppen éppen ír, mert azt és ahogyan, éppen ő tudja a legjobban. Csoóri ma esszéből, közszereplésből, részvételből és hallgatásból „keveri ki” önmagát; Csengey kiáll tízezrek elé, kimondja a kérdés7