Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Buda Ferenc: Falak könyve (versek)

Mire elalszom, kishíján öt óra, és megkezdődik, mert muszáj, a nap — egy ajtóval odébbra, mint a többi.

Tudom: nem fog a kulcslyukon bejönni szabadságom, sem a küszöb alatt.

VI.

A FAL FEHÉRJÉN szétnyomott poloska, barnára száradt potrohán a vér.

Óráink súlya megnő százszorosra.

Az ember már csak csöppekben remél. Gyomrom üres, de szivem még tele, ki nem fogyott a vágy és keserűség belőlem. Rág a rabság, mint fene, és tűrnöm kell, hogy arcomat megüssék. Tűnődöm olykor: majd ha jő a nagy vám, mi történnék, ha mindezt visszaadnám?

— s a fortyanó vér arcul öntöget.

Am higgadok: számoljanak csak mások, nem dolgaim hitvány kis bosszulások.

És zsebregyűröm sápadt öklömet.

VII.

KERESNI MINDIG tülsovány dolog, s a sorsom az, hogy holtomig keressek. Rabja vagyok annak, kit vádolok, s oly furcsa így: fogolyként felperesnek. Tehetség, elme, agy velő, ideg ne rezdüljön, ne szóljon, ne teremjen.

A tarka törvény művelőinek félszava sincsen égő érdekemben.

Akinek nyelve nőtt, a sitten ül, alul, felül és négy oldalt bezárva.

Repedt reményét őrzi istenül — talán telik vagy két csomag dohányra belőle. Foltos mennyezet alatt tengő versem csak vézna vádirat.

VIII.

ALIG PIHENT agyamban rajzanak időtlen dolgok íratlan betűi, száradó szárnyú, újszülött szavak, s a fémnehéz időt kell egyre tűrni