Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Buda Ferenc: Falak könyve (versek)
Mire elalszom, kishíján öt óra, és megkezdődik, mert muszáj, a nap — egy ajtóval odébbra, mint a többi. Tudom: nem fog a kulcslyukon bejönni szabadságom, sem a küszöb alatt. VI. A FAL FEHÉRJÉN szétnyomott poloska, barnára száradt potrohán a vér. Óráink súlya megnő százszorosra. Az ember már csak csöppekben remél. Gyomrom üres, de szivem még tele, ki nem fogyott a vágy és keserűség belőlem. Rág a rabság, mint fene, és tűrnöm kell, hogy arcomat megüssék. Tűnődöm olykor: majd ha jő a nagy vám, mi történnék, ha mindezt visszaadnám? — s a fortyanó vér arcul öntöget. Am higgadok: számoljanak csak mások, nem dolgaim hitvány kis bosszulások. És zsebregyűröm sápadt öklömet. VII. KERESNI MINDIG tülsovány dolog, s a sorsom az, hogy holtomig keressek. Rabja vagyok annak, kit vádolok, s oly furcsa így: fogolyként felperesnek. Tehetség, elme, agy velő, ideg ne rezdüljön, ne szóljon, ne teremjen. A tarka törvény művelőinek félszava sincsen égő érdekemben. Akinek nyelve nőtt, a sitten ül, alul, felül és négy oldalt bezárva. Repedt reményét őrzi istenül — talán telik vagy két csomag dohányra belőle. Foltos mennyezet alatt tengő versem csak vézna vádirat. VIII. ALIG PIHENT agyamban rajzanak időtlen dolgok íratlan betűi, száradó szárnyú, újszülött szavak, s a fémnehéz időt kell egyre tűrni