Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: „A csöndbe térnek a dalok” - Készülődés a halálra József Attila verseiben
szonettről című Lope de Vega-vers szolgált, amely már 1921-ben megjelent a Nyugatban, Kosztolányi fordításában.11 A vers valóban önmagáról szólt, hiszen a cím is tényleg „menet közben” (a versírás folyamatában), tehát a negyedik sor írtakor jut eszébe a költőnek: „íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: ,Költőnk és kora’. / Úgy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne / a pora ...” Különösen a második sor az, amely a költői nyelvet új helyzetbe hozza, mert benne a nyelvi jelsor valóban önmagát jelöli, a verssor azt jelenti, ami: önmagát, mint verssort. Ez az állapot azonban, természetesen, csupán pillanatnyi, egy sornyi, ezután az azonosság már csupán a „keresés” formájában van jelen: például a „K betűkkel szól keményen címe ...” már a címre utal vissza, tehát vonatkozik valamire. Az azonosságból való kilépés megteremti a viszonylatok rendszerét, idő és tér, rész és egész viszonylatait. A versnyelvben pillanatra fellelt majd elvesztett azonosság után a világvesztés, a világhiány állapotában a részletekből, a viszonylatok alapján kell a világról alkotott képet kialakítani. A világ semmibe való átfordulása és a semmi gondolattá mint „valamivé” válása helyzetében a részletek, a viszonylatok jelölhetik ki az Én külsődleges helyét: „Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt, / a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad — / mindenség a semmiségbe, / mint fordítva, bennem épp e / gondolat...” A dolgok azonosságának keresése után következhet az én azonosságának keresése: nem véletlen, hogy a vers a későbbiekben önmegszólító típusúvá válik, ahol az én címzettként, tárgyként tételezi önmagát. Az azonosság reményében az én nem-azonosságát így fogalmazza meg József Attila: „Jöjj, barátom, jöjj és nézz szét. / E világban dolgozol / s benned dolgozik a részvét. / Hiába hazudozol. / Hadd most azt el, hadd most ezt el.” Ha a vers kezdetén a költő a mű mint dolog azonosságát kereste s teremtette meg egy pillanatra, az önmegszólítást ennek megfelelő, ezzel párhuzamos én-keresésnek foghatjuk fel: mindkettőt a nemazonosság irányítja a jelenlét elérése érdekében, a viszonylatokban való (véges) szituáció meglelése érdekében.12 József Attila a végsőkig nem adja meg magát s bár tudja, hogy „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”, mégis megkísérli a lehetetlent: ír: létösszegző verseket, számadásverseket, az utolsó pillanatig nem szűnik meg költő lenni. Társadalmi-kulturális válságok idején gyakori a költők hallgatása, nagy a nárcista elzárkózás kísértése, azonban — ahogy Arnold Hauser írja — „a tényleges elnémulástól megóv a társadalmasodást a teljes elidegenedéstől, a szellemi egészséget a zűrzavartól elválasztó szakadék.”13 A legutolsó versekben ismét erőteljes lesz az emlékezés mozzanata, így a (Talán eltűnők hirtelen . ..) és a (Drága barátim . ..) kezdetű művében is. E versek múltképére erőteljesen rávetül a negatív jövő képzete: „Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.” (Talán eltűnők hirtelen ... J. A (Drága barátim ... ) pedig már a jövőbe vetített emlékezés mozzanatát köti össze a sajátjával, a jelenével: „nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől, / ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. / ... Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán haho- tázva / rám, aki közietek éltem s akit ti szerettetek egykor”. Susan Sontag azt írta, hogy a csönd létezik mint döntés — a művész példamutató öngyilkosságának esetében (Kleist, Lautréamont) —, aki így tanúsítja, hogy „túl messzire” ment. A döntés egy másik módja, amikor a művész megtagadja hivatását (Rimbaud, Wittgenstein, Duchamp), de az, hogy a végleges csöndet választották, művüket nem érvényteleníti. És létezik a csönd úgy is, mint büntetés, mint bűnhődés: a művész megőrül (Hölderlin, Artaud), tanúsítva, hogy a tudat elfogadott határait néha csak az ép elme feláldozása árán lehet átlépni.14 József Attila életművében szó sincs egyik ilyen döntésről sem, nála ugyanis — mint a Majd... értelmezésében írtuk — a halált megelőzi a dalok csöndbe térése, a csöndben pedig egy teljesebb világra ismer rá a költő. József Attilát, a költőt semmi sem kényszerithette térdre, eszményeit nem tagadta meg, az utolsó csöndversek csöndjében az érzéki világon túli valóságba, a teljességbe emelkedés valósul meg15, a kései versek csöndje a teljes üresség és a tökéletes telítettség egyidejű állapota.16 A csöndben sem halált látott csupán, sokkal inkább „dalai” örökkévalóságát, 67
