Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: „A csöndbe térnek a dalok” - Készülődés a halálra József Attila verseiben
s mint világ visszája bolyong / bennem a lélek, a lét türelme. / Széthull a testem, mint a kelme, / mit összerágtak a molyok. / S majd összeszedi a halott, / ki élt, ki dajkált énekelve.” Jól látható, hogy változott meg, lett sokkal összefogottabbá a vers kompozíciója. A vers struktúrája, mint a kései verseké általában, végletesen fegyelmezett: gondolati középpontja, az „üres dolog” felé halad, „ami pontosan egybeesik mértani centrumával, a széthulló, széthasadó jelent az indító és záró sorok ismétlődése, a múltnak a jövőbe transzponálása, a halott anya megidézése övezi körbe, fogja össze.”7 E versben tehát már az anyának a csöndre, űrre vonatkoztatottsága válik igazán jelentőssé. Míg a Zöld napsütés hintáit. .. kezdetű versben az anya, mint gyermekét, a költőt egy más világból, egy harmonikus világból az emberi valóságba teremtő lényként jelenik meg,8 addig itt úgy is, mint e más világba visszahívó „űr„ szimbóluma. Ily módon a csönd, az űr jelentheti tehát a léten, a halálon túli „új világot” is. P. Varga Kálmán jegyzi meg, hogy míg a Négykézláb másztam című vers (értsd.: valójában az [Isten itt állt a hátam mögött...] kezdetű) szavai — „mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tátongó világon” — még adtak szilárd pontot, az Árnyékokban az „űr”-rel még szembeállítható volt valami: „mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod”, addig a (Kiknek adtam a boldogot... ) kezdetű versben a „hűség is eloldalog”, mert maga az elme tágult „űr”-ré, melyben nincsenek elválasztható valóságdarabok.9 Igaz, a vers minden változata az élet körének bejárását, a létformaváltás pillanatát, az élet és halál határán állást — mint P. Varga írja, a kívül-belül archimedesi pontját — példázza, mégsem azonosan. Lényeges változtatás az ugyanis, hogy a Majd.. ban felcseréli a két sort a költő. Míg a (Kiknek adtam a boldogot. .. ) című versben az űrré táguló elme hívja elő a dalok csöndbe térésének gondolatát, addig a végső változatban ez fordított s szorosabban összetartozik a két felismerés, amit a központozás is jelez. Míg a korábbi változatban a két felismerés két önálló versmondatban fogalmazódik meg, addig a Majd.. .-ban egyetlen erős kohéziót sugalló versmondatban jelenik meg, felvillantva egyúttal az egymásból következőséget és a versnek a költőt a korábbi változat költőjétől megkülönböztető rezignáltabb megközelítésmódját is: „A csöndbe térnek a dalok, kitágul, mint az űr, az elme.”. Miért fontos, hogy a költő fölcserélte a két sort s ráadásul egyetlen mondatba illesztette? Mert így nem a megsemmisülés felismerése vonja maga után a költői szó megszűnésének átélését és paradoxonos megfogalmazását, hanem fordítva: a dalok, a versek tartanak a csönd felé. Ami nem csak azt jelenti, hogy a halálba térnek, az űrbe, a semmibe, hanem azt is, hogy mert képtelenek megtartani korábbi megszokott — a költő által is elvárt — jelentésüket, szerepüket (hiszen rájuk is vonatkozhat az „üres dolog”), ezért kísérletet tesznek arra, hogy valami új jelentést, új tartalmat találjanak a maguk számára, s a költőnek dalai útját követve kell érzékelnie, megfogalmaznia, hogy neki is az „űr”-be kell hajlania. A hallgatás, a némaság tehát lehet a halálra készülés magatartása is, ugyanakkor e magatartás egyúttal számos más meggondolást is hordozhat. Jelentheti azt is, hogy József Attila vállalja a költői megszólalást, mert a versek nem egyszerűen a halálba tartanak, hanem a teljesség felé is, s a költő művészetével, annak eszközeivel, így a költői nyelv segítségével képes megsejteni és meg is fogalmazni a teljességet és annak létrehozására irányuló emberi lehetőséget („kitágul, mint az űr, az elme”). Összefügg ezzel, hogy az esztendő őszén irt verseiben is, tehát az utolsókban, egyik fő gondja a kimondás törvénye s az azonosság kérdése marad, csakhogy: a nyelv maga vajon alkalmas-e az azonosság kimondására, hiszen jelölő és jelölt, jel és jelentés révén önmagában hordozza a nem-azonosság mozzanatát, így megszövegeződhetett az azonosság adekvát kifejezőjeként a némaság, a csönd, mint ami egyedül tartalmazza az azonosságot, legalábbis Pilinszky János a néma beszéd el nem érhető, de megkisérelhető elvében így érzi jelen az azonosságot: e beszédben jelölő és jelölt nem választható szét.10 A nyelv, a beszéd e paradoxonjára talált rá József Attila a ,Költőnk és kora’ című művében. Ebben ugyanis fölismerhető a törekvés, mely szerint a vers nem irányul valamire, hanem önmaga lesz, azzá akar válni, ami. Más megközelítésben csupán önmaga létrejöttének stádiumairól szól s mégis tökéletes vers. E szempontból tehát a „vers a versről” műfaji előírásait követi, s mint Tverdota György írja, mintájaként a Szonett a 66
