Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: „A csöndbe térnek a dalok” - Készülődés a halálra József Attila verseiben
később szinte folytathassa egy másik egysoros szösszenetben: „Nem találok szavakat magamra”. A Juhász Gyula halálára írt szonettjének sorai is értelmezhetők úgy, mint a költői szerep hiábavalóságának és mégis-vállalásának szükségszerűségét a halálban feloldani tudó, immáron önmagára, saját halálára is előrevetített magatartás tudatosítása: „Sehol írt / nem leltél arra, hogy ne fájjon / a képzelt kín e földi tájon, / mely békén nyitja, lám, a sírt.” Alig egy hónappal később pedig, a Hazám hetedik szonettjében megint a hit s a parancs szólal meg: „Költő vagyok — szólj ügyészedre, / ki ne tépje a toliamat!” Az oly sokat idézett „Ha lelked, logikád” kezdetű versében, melynek — kiszakított — utolsó két sora — „A líra logika, de nem tudomány” — ismert inkább, ismét a költészet s a költői szerep mindenhatóságáról vall: „ver az ér, visz az ár / eszmélhetsz nagyot: / nem kell más verse már, / költő én vagyok!” Az itt idézett sorokról szólva Nagy László mondta azt ifjú költőtársainak: „A fiatal költő iskolába jár. Valójában csak később, amikor fölnőtt s vonásai megércesedtek, akkor véshet maga elé, mint József Attila, ilyen sorokat. Csak a laikus hiszi, hogy ez már boldogság. Véres a zenit.”5Hogy Nagy László felismerése mennyire igaz, azt nem csak a Nagy László-i életmű, de József Attila maga is igazolja, többek között a Csak az olvassa kezdetű versével. „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, / mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / s szivében néha elidőz / a tigris meg a szelíd őz.” Arnold Hauser azt írja: „A mai világban, ahol a lét mintha értelmét vesztette volna, az embereknek nincs több esélyük egymás megértésére. Úgy érezzük, nem beszélhetünk nyíltan tulajdon nyomorúságunkról, azt képzeljük, állapotunkat csak abszurd formában, szó és értelem össze nem illésével, mintegy egy új Bábellel fejezhetjük ki, vagy szótalansággal, a nyelvről és mindenféle mimetikus közlésről való tüntető lemondással.”6- József Attila is szembenéz e kérdéssel, a csönd kihívása fogalmazódik meg Majd... című versében is. 1937 tavaszán írhatta a legkorábbi változatot, amely még csak ennyi: „Majd csöndbe fagynak a dalok, / a hősiség eloldalog, / irgalmat kérnek a balog / és kapzsi szenvedélyek. / Ugye jobb, hogyha nem csalok? / És mert én úgyis meghalok, / azt se kívánd, hogy éljek.” Sok mindenre emlékeztethet az életműből a vers, a „csalás nélküli” szemlére csakúgy, mint a számadásversekre, vagy a Két hexameter megindító kegyetlenségére, de most hadd emeljük ki az első sort: „Majd csöndbe fagynak a dalok.” A vers e változatában a mű, a dal is a halál felé mutat, a jégbe dermedésre, a megsemmisülésre, a kimerevedésre utalva, keretét adva egyúttal a versnek az utolsó sorral, melyben a nem-élés, a nem-lét, a halál a dalok szintén csöndbe térő szerzőjére vonatkozik immár. A csönd tehát azonos lenne a hideg örökléttel e dalokra vonatkozóan s a nem-léttel a költőre vonatkozóan. A másik változat, a (Kiknek adtam a boldogot... ) kezdetű bővül az előzőhöz képest s nemcsak sorait, de motívumait tekintve is. Új elem a versben az embertársakra vonatkoz- tatottság, a meg nem értettség más kései versekben is megfogalmazódó képzete: „Kiknek adtam a boldogot, / alvó arcukról éjjelente, / mint a viharba került lepke, / elrántatnak a mosolyok.” És új az anya motívumának megjelenése is, valamint az, hogy verseiről nem úgy szól, mint amelyek valamiféle külső kényszer következtében szűnnek meg számára s kerülnek az „öröklét” világába („csöndbe fagynak”), hanem mint akik maguk választanak maguknak irányt s tudatosan mozdulnak, indulnak el hirtelen a csönd felé („A csöndbe térnek”). S hogy itt a csönd az életen túli világot, valamilyen transzcendenciát is jelenthet, azt a határozott névelő mutatja és sejteti az anya s a dalok útjának párhuzamossága is; másként szólva: a dalok abba a világba tartanak, ahonnan az anya jön el fiáért: „Mert eljön értem a halott, / ki szült, ki dajkált énekelve. / Kitágul, mint az űr, az elme. / A csöndbe térnek a dalok.” Az előző változat halálképzete is másként formálódik meg, mégpedig az anyára vonatkozóan már másutt is (pl. Kései sirató) megfogalmazott széttörtség, széthullás, széthasadás most már a költőnek önmagara is vonatkoztatott képzetében: „Széthull a testem, mint a kelme, mit összerágtak a molyok.” S végül e változatokból születik meg, alakul ki a kiteljesedett vers, az 1937 júniusában írott Majd . . .„Majd eljön értem a halott, / ki szült, ki dajkált énekelve. / És elmúlik szívem szerelme. / A hűség is eloldalog. / A csöndbe térnek a dalok, / kitágul, mint az űr, az elme. / Kitetszik, hogy üres dolog / 65
