Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után
tartalmai miatt következetesen idézőjel-kalodájából kiszabadítva használta a népi jelzőt. A macskaköröm nemcsak a lekicsinylés jele, akarva-akaratlan konzerválta is, bezárta mintegy önmagába, ami szekértábor szerűen beszűkítő jellegű volt benne, noha a mozgalom az értékek egyezsége irányában szeretett volna mindenekelőtt megnyílni, ahogyan Illyés értelmezte és jellemezte az irányzatot: „Nincs a két háború közti nemzedéknek olyan jelentős írója, aki nem foglalhatott volna helyet köztük [t. a népiek között] annyi indokkal, mint ők maguk. A népiekben tehát — ez a fölfogásom — nem egy csoport szándéka mozog, hanem egy országé. Tagjai nem olyan formán hasonlóak, vagy elütök egymástól, mint egy irodalmi vagy szellemi chapelles-éi, hanem mint egy országéi.”64 Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség átfogó ítéletet mondott, amikor az állásfoglalásban idézőjelbe tette a népi szót: a mozgalom jelentőségét, demokratikus és szocialista tartalmait egyben. Olyan elvi politika fejeződött ki ebben, amely nem kényszerből azonosult a sztálinizmussal, vagy egyéb körülményekkel, hanem valóban úgy látta: nem lehet a pártnak és a népi eszmekörnek kapcsolódási pontja, nem hitte, hogy a nép, nemzet, az ország érdekeit a népi írók gondolatrendszere továbbsegítheti. Ha hitte volna, s számára csak kényszerű kompromisszum miatt lett, átmenetileg időszerűtlen a kölcsönhatás, a dialógus, nem hangsúlyozta volna túl a mozgalom politikumát, nem emelte volna a népi mozgalmat nyersen a politikai szférába. Az állásfoglalás tévesen állította be úgy, mintha az évtizedes vita akörül folyt volna: politikai mozgalom vagy szellemi irodalmi irányzat volt-e valójában. A népi írók szellemi mozgalomnak tekintették magukat, a kultúra erejével és jelenlétével akartak hatni a politikára, s nem a politikai játéktéren szokásos eszközökkel. E mozgalomnak létformája lehetett a politizáló szellemi mozgalom éppúgy, mint az irodalmi irányzat. Ha a szellem, ilyen vagy olyan formában szabadon mozoghatott volna a kulturális szférában, a társadalmi fejlődés távlatai jobban megnyíltak volna a gazdasági reformtervek számára, az úgynevezett emberi-erkölcsi tényezők, háttér biztosításával. A politikai szférába emelve csupán a kérlelhetetlen kiutasítás lehetett e mozgalom sorsa. A vezetés mégis kiemelte, célponttá tette, s nem próbálta bújtatni, rejtve tartani a kultúra nagyobb mozgásszabadságot ígérő erdeiben. A népi írói állásfoglalás lehangoló elsorvadása az 1956 tavaszától kialakult jó lehetőségeknek. Nem mondhatjuk rá, hogy újra az ötvenes évek, Horváth Márton és Révai József hangja, mert az MDP egyeduralmi, hatalmi helyzetben hallgatott a népiekről. Zárt ajtók mögött, a Népművelési Minisztérium kollégiumán hangzottak el, gyakran érvek és indokok nélkül, hogy kiket futtatnak közülük, s kiket ítélnek hallgatásra. Pusztán elvi szempontból azonban ez az állásfoglalás, s az irodalmi élet modellje, a művelődéspolitika jellege semmiben sem különbözött az előző korszak irodalompolitikájától, ugyanúgy elfogadhatatlan volt számára a népi (s bármely más) írói mozgalom csoportosulásként, irányzatként. Anélkül állapítható ez meg, hogy az 1956-ot követő, s általában Aczél György nevével fémjelzett irodalompolitikai gyakorlatot a legkisebb mértékben is hírbe kevernénk az 1956 előttivel. Kétségkívül rugalmasabban és humánusabban működött a változatlan modell, nem voltak többé oly nagy elhallgattatások és perifériára szorítások, de a modell belső ellentmondásait csak adminisztratív közbenyúlással lehetett feloldani a művészetirányítás változatlan gyakorlatában. 5. A „népi” írókról című állásfoglalás — bevezető sorai szerint — egy szélesebb körű vita kiindulópontjaként készült.65 Vita azonban a szó eredeti — és igazi — értelmében nem folyt, leszámítva az irodalmi élet felszíne alatt morajló ellenérzést. Azok a publikációk, amelyek a különböző lapokban az állásfoglalás nyomán megjelentek, illetve a „műhelyviták”, amelyeket tudományos intézetek (a történettudományi és az irodalomtörténeti például) rendeztek meg, az állásfoglalás exkalációját szolgálták. A „viták” tétje semmiképpen sem az, hogy hatályon kívül helyezhetnek, akár csak egyetlen megállapítást is az állásfogla53
