Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után

lásból. Ez a „vita” tehát nem tett jószolgálatot a szellemi életnek. Különösen két hangot hallgattattak el mesterségesen, a népi írók „önszemléletét”, s a mozgalmat legélesebben bíráló ún. „urbánusokét”, bár ezekből is beépült helyenként valami az ún. „marxista” bírálatokba.

A köztudatban úgy él, hogy a népi írók nem vettek tudomást az állásfoglalásról, s tartózkodtak attól a vitától is, amely az Élet és Irodalomban és a Kortársban 1958 nyara és 1959 tavasza között szerveződött. Mindez azonban látszat, amit mesterségesen teremtettek meg.66

Az MSZMP Központi Bizottsága, mielőtt közzétette volna a kulturális elméleti munka- közösség állásfoglalását, megküldte azt az érintetteknek. A kísérőlevél 1958. június 7-én kelt, s Kállai Gyula írta alá. A párt céges papírján, a Központi Bizottság titkárságától érkezett levél bevezetőben ismertette, hogy a párt elméleti munkaközössége alapos elemzésnek vetette alá a népi írók politikai nézeteit, „a népies ideológia” történelmi pályafutását. Hangsúlyozta, hogy a népi író csoport és a párt között a múltban és jelenleg kialakult viszonynak, s a fennálló nézeteltéréseknek komoly jelentősége van az irodalmi élet továbbfejlődése szempontjából, szükségesnek tartják ezért, hogy az állásfoglalást nyilvánosságra hozzák, ezzel is elősegítve a nézeteltérések tisztázását, és a népi írók pályafutásának további fejlődését. Mielőtt azonban ezt tennék, a még nem végleges értékelést és szöveget eljuttatják az érdekelteknek, azt kérve, hogy fejtsék ki róla a véleményüket. „Számunkra az Ön észrevételei sokat jelentenek, azokat a közlés előtt a végleges megszövegezésben figyelembe kívánjuk venni.” — fejezte be a levelét Kállai Gyula, azt kérve, hogy a választ írásban juttassák el hozzá.67

A felszólításra Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Pál és Féja Géza válaszolt. A felkérés június 7-én kelt, s a legutolsó válaszok is elkészültek 17-éig, ami a korabeli, mainál gyorsabb — egynapos — postai kézbesítés mellett is rendkívül gyors reakció, Féja még mentegetőzött is a késlekedés miatt. Szemet kell szúrjon, hogy az utolsó válasz június 17-e. Ezen a napon közölte a sajtó az igazságügyminisztérium közleményét a Nagy Imre perről és a halálos ítéletek végrehajtásáról. A közvélemény azidáig úgy tudta, hogy Nagy Imréék Romániában vannak politikai száműzetésben. A már hónapokkal ezelőtt elkezdett per a nyilvánosság teljes kizárásával folyt. Hogy mi az oka annak, hogy csak öt levél érkezett — kiket kértek fel egyáltalán — további kutatásra, tisztázásra vár, az bizonyos, hogy június 17-e után nem készült több hozzászólás az állásfoglaláshoz.

A beérkezett megjegyzéseket általában nem vették figyelembe, noha azt a felkérő levél kilátásba helyezte. Nem is nagyon vehették, mert jó két héttel azután már meg is jelent az állásfoglalás a Társadalmi Szemlében, miután az érintettek „a még nem végleges értékelést” kézbe vehették. Előzetes „beavatásuk” tehát inkább tapintat volt, semmint valódi meghívás egy vitára: az időzítés eleve kizárta, hogy a megjegyzéseket figyelembe vehessék. Borbándi Gyula a mozgalomról írt könyvében az eset kapcsán azt írta, hogy ezután: „A megtámadottak közül senki sem jelentkezett szólásra, senki sem kísérelte meg, hogy védekezzék, a vádakra válaszoljon. A légkör nem volt erre alkalmas. [. ..] Mivel [...] az állásfoglalás változatlan szöveggel, tehát észrevételeik figyelmen kívül hagyásával kerültek nyilvánosságra, részükről a vita értelmetlennek bizonyult. A népieknek semmiképpen sem lett volna lehetőségük, hogy érveiket előadják és az ellenük elhangzott vádakat visszautasítsák. Ezért hallgattak, de hallgatásuk beszédesebb volt, mintha válaszoltak volna.”68 Borbándinak a lényeget illetően igaza volt, amit a lehetőség hiányáról írt. A részletekben azonban kiigazításra szorul: a népiek közül ugyanis többen, a történtek ellenére sem hallgattak, egész pontosan Veres Péter és Féja Géza a Kortárs, Szabó Pál az Élet és Irodalom vitájához kívánt hozzászólni, Erdei Ferenc felszólalt az irodalomtörténeti intézet ülésén, Tamási Áron pedig nyilatkozatot juttatott el az MTI-nek. A Kortárs vitájához kapcsolódva Szabó Pál a Magyar Nemzetnek küldött cikket. Ezek azonban, az utóbbi Szabó Pál-írás, valamint az Erdei és az interjúként tálalt Tamási szöveg közlése kivételével nem jelentek meg.69 A Kortárs szerkesztői tehát megengedhetetlen eszközöket alkalmaztak, midőn a „vitazáró” cikk az eszmecsere zavaró, rossz megnyilvánulásaként

54