Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után
1958. januári parlamenti beszédére, amidőn kioktatóan figyelmébe ajánlotta „Illyés Gyulának, Németh Lászlónak és a nyugati országokban élő egyes [...] értelmiségieknek”, hogy „a humanizmust félreértik, vagy nem jó alkalommal emlegetik.”59 Talán ez a személyes motívum is egyik oka volt, hogy a párt — ahogyan maga Kádár János írta évekkel később — „nem fukarkodott a népi írók bírálatával, amikor ezt a kérdést a szükség napirendre tűzte.”60 Politikai egzigenciákkal azonban nemigen indokolható, így védhetetlen a kíméletlen, végső megoldásszerű ideológiai leszámolás, ahogyan az MSZMP a népi írókat minősítette. A népi csoport nem erősítette ugyan a Kádár-kormányt, de nem is vonta kétségbe a legitimitását. Nem fűződött tehát elemi politikai érdek vagy pillanatnyi kényszer ahhoz, hogy a hatalom, ha hosszú távon szövetségesként számol velük, offenzívát indítson ellenük. A népi írók „szabad mozgása” kétségkívül befolyásolta volna a közéletet, korlátozza a politika mozgásterét, nyers akaratérvényesítését. Egy távlatokban is gondolkodó, rugalmas, értékmentő, reformszellemű politikának — minden külső nehézség ellenére — vállalnia kellett volna a népi irányzatot irodalmi csoportként (például folyóirat körül szerveződve), vagy a legjelentősebb képviselőit, Illyést például, az irodalmi-szellemi élet kulcspozícióinak valamelyikébe segítve. így kétségkívül bonyolultabb, nehezebb, ám a nemzet, a nép, s a demokratikus szocializmus érdekei szempontjából is perspektivikusabb helyzetet teremtett volna. Emlékeztetni kell azonban arra, hogy a népi írók megítélése alapján a döntési sáv meglehetősen leszűkült a kialakítandó irodalompolitikát illetően. Elfogadásuk az irodalom természetének megfelelő, irányzatok szerint megszerveződő irodalmi élet mellett szólt. A népi írók szabad, korlátozatlan közéleti-irodalomszervezői jelenlétének elutasítása esetén viszont ki kellett tartani — legfeljebb a korábbinál rugalmasabb és humánusabb módszereket alkalmazva — a zsdanovi modell mellett, a sztálinizmus talaján. Ha a szellemi élet kondíciója felől közelítünk a konszolidáció előbb vázolt alapkérdéseihez, úgy tűnik, hogy a magyar kultúra jelentős és értékes része — akiket a fasizmus emberi jogaikban korlátozott, létében veszélyeztetett — érdekelmek érezte magát a népiek félreszorításában, leértékelésében. Ellenezte, hogy a mozgalom önálló entitásként, önszerveződő módon, az egész irodalomra és közgondolkodásra mérvadóan jelen legyen. Sokkal inkább kész volt kibékülni közülük nem egy a visszarendeződés művelődéspolitikai körülményeivel, mint a népi írókkal. Iszonyú csapdája ez a magyar szellemi életnek, s feloldhatatlan ellentmondása az értelmiség ama csoportjának, amely — baloldali indíttatása, a felvilágosult racionális eszméi ellenére — a rossz döntéshelyzet sajátos logikája alapján — a sztálini irracionalizmus, majd annak liberalizált változata szószólója, papja, kiszolgálója, „cenzora” lett inkább, semhogy a népi irodalommal szabadon együttéljen. Ma már kétségtelen, hogy a sokszor leszólt népi írói mozgalom a század magyar kultúrájának egyik vezérjelensége. Hatása igen nagy ma is, átjárta az elmúlt félszázad szellemi életét, azonosulásra vagy vitára, sőt, merev elutasításra, olykor kiátkozásra ragadtatva egyént és csoportosulásokat. Hívei támadtak és kihívást jelentett a hatalomnak: keresnie kellett vele a párbeszéd lehetőségét, állást foglalni a mozgalommal kapcsolatban a két világháború között éppúgy, mint az ötvenes években vagy 1956 után. A népi írói mozgalom úgy lett vezérjelensége a századnak, hogy nem alakult ki körülötte igazi, széles körű közmegegyezés a magyar szellemi életben. Heves ellenzői és támadói, rágalmazói és jogos kritikusai voltak már a szerveződés első pillanataitól fogva, s az elutasítás, fenntartás végigkísérte teljes történetét és utóéletét. Lukács György nemcsak arról beszélt, hogy „A népi írók mozgalma hatalmas kitágítása a magyar irodalomnak”, hanem arról is, hogy „bár döntő lépést jelent annak megújhodása felé — mégis csak lépés előre és nem beteljesedés: nem szünteti meg a magyar irodalom 67 óta fennálló kettéválását. Sőt, ideiglenesen még el is mélyíti azt [.. .]”61 51
