Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után
a kultúra területén valaminő „külön út”, elszakadni tehát a zsdanovi irodalompolitika modelljétől? 2. Ha igen, a népi mozgalom korlátozódhat-e irodalmi irányzatként, vagy óhatatlanul is megsérti a konszolidáció rendkivül szűkre szabott és külsőleg vezérelt kereteit, így a hatalom számára ellenséges gócot képez? 3. Maga a szellemi élet elfogadja-e, vagy belülről fellázad egy olyan művelődéspolitikai helyzet ellen, amelyben a népi mozgalom önálló entitásként, s az egész irodalomra és közgondolkodásra mérvadó befolyással jelen lehet? Az 1956-os politikai válság a sztálini modell válsága volt, s annak megoldásakor a szocialista kultúrpolitika új tétje, hogy az irodalom, a művészet bizonyos önállóságának és öntörvényűségének megfelelően okosan elválasztja-e a sztálini években sziámi ikerként összenőtt politikától vagy pedig szörnyszülöttként kell együttélniük. Magától a kommunista gondolkodástól elvileg nem idegen a kulturális szféra önmozgásának elismerése. Palmiro Togliatti, az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát elemezve az irányítással, a párt és a művészet kapcsolatával részletesen is foglalkozott, érdemes ezért hosszasabban idézni: „A párt nem alkalmas szerv arra, hogy állandóan szemmeltartsa, ellenőrizze, s fejlődését előre megszabva irányítsa azt a nagy folyamatot, amely éppen a különböző áramlatok ellentétében válik valósággá, s amelynek ahhoz, hogy végül is eredményes legyen, szüksége is van erre az ellentétre. A kommunistáknak az a kötelességük, hogy ehhez a folyamathoz aktív részvételükkel maguk is hozzájáruljanak, akár mint egy meghatározott irány képviselői, kritikusai, akár mint művészek, vagy műértők és műélvezők; csak egyre ne tartsanak igényt: ne akarják már indulása pillanatában vagy fejlődésének bármilyen fokán megzabolázni, s főleg, ne igyekezzenek megakadályozni, hogy a művészi haladás másik nagy rugója, a közönség ízlése is szabadon kifejthesse a maga hatását.”ss A kommunista teória alternatívákat is kínált, s ennek megfelelően mérlegelni lehetett — elméletileg legalábbis —, hogy a marxizmus—leninizmus talaján maradó párt- és állami irányítás továbbra is át akarja-e fogni a kulturális élet egész területét, vagy pedig helyet ad az irodalom természetes tagozódásának, irányzatos jellegének, önszerveződő szándékoknak. Egyszerűbben fogalmazva: zsdanovi, sztálini modell szerint, centralizáltan szer- veződik-e újjá vagy képes a szocialista kultúrpolitika új modellezésére? Ez utóbbira serkentően hathatott volna P. Togliatti cikke. A legvalószínűbb azért mégis csak az, hogy a válság rendezése során a kultúra területén se igen lehetett „külön út”, nagyobb eltérés a szovjetunióbeli gyakorlattól. Számunkra most — a találgatások helyett — sokkal lényegesebb, hogy a magyar politikai vezetés tett-e legalább arra kísérletet, hogy a desztalinizá- ciós kulturális modellt stratégiai célként kitűzze? A népiek irodalmi irányzatként való — nyilván politikumot is hordozó — szerveződése nem sértette volna meg az 1956. november 4-e után kialakult politikai realitásokat, s így nem hozta volna lehetetlen helyzetbe a nyilvánvalóan kényszerpályán mozgó vezetést. A kompromisszum-készség leglátványosabb jele, hogy a népi írók — Erdei Ferenc kivételével56 — valamennyien aláírták 1957. szeptemberében azt a tiltakozást, hogy az ENSZ- közgyűlés ne tárgyalja az úgynevezett ötös-bizottság jelentését, tehát a magyar kérdés levételét követelték a napirendről. Ez a tiltakozás az irodalmi tanács kezdeményezésére született, többszázan aláírták, elismerve az események ellenforradalmi jellegét, s azt, hogy „a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől”, a Kádár-kormány legitimitását tehát. Láthatóan igen nagy kompromisszumot kötött meg a magyar irodalom, háromnegyed évvel az írószövetség „hitvallása” után, hogy a jövő kialakítása lehetőleg belső ügyként, s a hatalmat irritáló külső kihívások nélkül történjen meg.57 Valószínűleg ezért vállalták a népiek közül néhányan azt is, hogy a vezetés a színfalak mögött tárgyaljon velük. Németh egyszer, társai talán kétszer is találkoztak, valószínűleg magával Kádár Jánossal a Parlamentben. E tárgyalásokról ezidáig semmi sem került nyilvánosságra, még az esemény híre sem. Németh egy naplójegyzetében „állva hadonászó, az ingerlésre sértéssel felelő, kikelt alak”-ként festi önmagát,58 valószínűleg e találkozón, amelynek rossz, feszült hangulata, eredménytelensége ülhetett rá Kádár János 50
