Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél - A „népi” írókról című állásfoglalás - harminc év után

nak. Kimondatlanul is elismerte ezzel, hogy nem akar mindent „államosítani” a kultúra területén, akik igénylik: könyvkiadót, folyóiratot indíthatnak, s így végső soron irányzatok, csoportok, baráti körök szerint indulhat újra az irodalmi élet. Az irányításról szóló rész kulcsszavai: új módszerek, elvi irányítás, serkentés, támogatás, koordinálás — tehát szó sincs a kultúra teljes területét, intézményrendszerét lefedő párt és állami felügyeletről, sőt szembetűnő, hogy a pártirányítás szó nem is szerepel a dokumentumban.

1957 januárjában a szövetkezetalapításról és az irodalmi tanácsban való részvételről folyó tárgyalások ennek az új művelődéspolitikai modellnek a realitását valószínűsítették, a kérés elutasítása viszont nemcsak egyedi döntés: a kormány az állami könyvkiadás keretein kívül szövetkezeti formát, mint a szocialista művelődéspolitikától szerinte idegen elemet vetette el. A januári kormánynyilatkozatban vázolt elvekről többé nem hallani. Kállai Gyula, midőn mint művelődésügyi miniszter 1957. március 5-én, átvette a hivatalát, kijelentette: „nem mondhatunk le ezen a téren a párt- és az állami irányításról. Nem az irányítás tényén, hanem a múltban megmutatkozott hibás módszereken kell változtatni.”10 Ugyanezekben a napokban újra színre lépett Révai József, a Rákosi-kor vezető ideológusa. A pártlapban megjelent, igen terjedelmes és kritikus hangú cikkében az egy éve kezdődött megújulást ideológiai és szervezeti likvidátorságnak minősítette, eszmei tisztaságot és tisztázást követelt, ami a sztálini—zsdanovi modellhez való visszatéréssel volt egyenlő. Az irodalmi élet önszerveződő megnyilvánulásait elutasitotta: „Még ha százszor is a »sztálinizmus« elleni harc jelszavával álcázzák magukat ezek az elméletek, akkor is antileninista, antimarxista elméletekről van szó” — írta. Rámutatott, hogy a likvidátorság — azaz: a Rákosi-kor felszámolása — a legjobban kulturális területen burjánzik, s itt ütközik a legkevésbé ellenállásba: „[...] a tavalyi íróközgyűlésen diadalmaskodó pártellenes szellemet azóta sem lepleztük le és vertük vissza, nem védelmeztük meg a marxizmus irodalmi elveit [... ] a párt, amely el volt foglalva az újjászervezés, a talpraál- lás feladataival és nehézségeivel, nemigen talált alkalmat és módot arra, hogy a kultúra és az irodalom pártosságának, a szocialista realizmusnak nagy lenini elveit képviselje és védelmezze a polgári ideológia áradatával szemben.”11

Révai cikkét bíráló-helyreigazító hozzászólások finomították ugyan, s kritika érte — többek között Kádár János részéről — a júniusi országos pártértekezleten elhangzott felszólalását is, a gondolatai azonban szinte szó szerint beépültek a pártértekezlet művelődésügyi határozatába. A dokumentum az 1956 tavaszától kezdődött megújulást szocializmus-ellenesnek minősítette és kimondta, hogy ellentámadást kell indítani az ellenforradalom kulturális életünkben jelentkező térhódítása ellen, politikailag és szakmailag meg kell erősíteni a párt- és államvezetés hadállásait, eltávolítva a kulturális élet kulcspozícióiból az ellenforradalmi elemeket. A művészeti élet területein elsősorban a pártos, szocialistarealista alkotásokat kell támogatni. A határozat leszögezte. „A közelmúlt ellenforradalmi eseményei a kultúra területein is bizonyították, hogy a párt irányító, ellenőrző tevékenysége nélkül leheteden a proletárdiktatúra következetes, osztályharcos politikájának biztosítása. A feladat tehát: erősíteni a párt hadállásait tudományos és kulturális életünkben is; fokozni a marxista—leninista tanitások tisztaságáért folytatott harcot, amely a párt minden tagjának kötelessége.”12

Az 1956 februárjában elkezdődött s a november 4-ei fordulat ellenére rövidebb ideig még remélhető desztalinizáció 1957 fagyos tavaszától ellenforradalminak minősült tehát. A júniusi pártértekezlet már csupán taktikai engedménynek állította be a januári kormány- nyilatkozat művelődéspolitikai útkeresését: [... ] a párt pozíciói gyengék voltak a kulturális életben, ahol a legerősebb volt az eszmei zűrzavar.”13

A pártértekezlet azt is jelezte egyébként, hogy a visszarendeződésen — mint a művelődéspolitika alapkarakterén — belül megjelent a változás, a zsdanovi-sztálini modell „finomításának” igénye, bizonyos liberalizálás is. Kritika érte a Rákosi-kor kultúrpolitikáját, mert a múltban félreállítottak „megfelelő indok nélkül egyes kiváló írókat”, de elég felemás módon kritika érte a jóvátétel „parttalanságát” is, azt hogy „sokévi elhallgatás után a közelmúltban megfelelő bírálat nélkül, nyakló nélkül kiadják, játsszák műveiket.”14

42