Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Baán Tibor: Baka István: A kisfiú és a vámpírok
Baka István: A kisfiú és a vámpírok Új könyvében a szerző, kamatoztatva a Szekszárdi mise c. korábbi kötetének eredményeit, továbbra is a „fantasztikum realitását ostromolja”. Ez a Bori Imrétől származó, s most önkényesen Baka István írói szemléletére vonatkoztatott megállapítás — úgy vélem — találóan jellemzi a kötetnyitó Margit c. kisregény problematikáját is. Mi lenne — érzékeljük az írói alapötletet — ha egy kallódó, célt és irányt vesztett fiatalember, valamiféle ördögi beavatkozásként és csak annyiban „deus ex machina”-ként, amennyiben az ördög beavatkozását a legfőbb Gondviselő jóváhagyta, visszatérhetne múltja lezárt övezetébe? A föltett kérdésre adott válaszában az író nem szakad el végképp a valóságtól. A fantasztikum a kisregény alkoholista könyvtárosának öntudatlan kitörési kísérlete. A vízió által kitágított lét, amelyben végrehajtható a kísérlet, ellenőrizhető az emberi természet. Az énformában írt kisregény költői terveket dédelgető, passzív, csöndesen alkoholizáló hőse ugyanis, a huszadik századba „csempészett” órásmester-Mefisztó ajánlatát elfogadva, visszatérhet múltjába. E visszatérés — érzi az olvasó — nem sok jóval kecsegtet, hiszen e fiatalon is vén, modern Faustból hiányzik a heroikus lendület, a bátorság, viszont annál több benne a mindent megkérdőjelező irónia, az én világfájdalmas önzése. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy e boldogságkereső hős feltűnően rövid időt tölt múltjában. Épp csak annyit, hogy elcsábítsa hajdani szerelmét, Margitot. Ennyi, nem sokkal több történik a kisregényben. Ez a kevés azonban mégis soknak bizonyul. Többek közt azért, mert a Faust bevonása a történetbe — az a kisregény második síkja — kivételesen szerencsés írói ötlet, hiszen ezáltal a közhelyes történet megmozdul, nagy erejű misztikus közegbe, metafizikai térbe, üdvtörténeti összefüggésbe helyeződik. Végül a kisszerű valóság (a mű első síkja) és a goethei „világköltemény” összeillesztésének, „szinkronizálásának” eredményeképp egy jellegzetesen huszadik századi Faust- parafrázis keletkezik, amelyben az eredeti mű és a parafrázis szereplőinek jellem- és viselkedésegyezései, valamint szimptomatikus eltérései sajátos feszültséggel töltik fel a művet. Kifejeződik ez abban is, hogy a kisregény tükörrendszerhez hasonlítható síkjai közt a visszaverődéseknek — előre- és visszautalásoknak — kiemelkedően fontos szerepük van. Amikor először értesülünk az uszkár megjelenéséről, akkor még inkább immanens jelentése van. Akkor még egy alkoholista víziója. Csak később válik világossá előttünk, hogy a „borjú nagyságú uszkár” természetfölötti lény, Mefisztó alakmása. De ugyanez történik az órásmester bemutatása esetében is. Eleinte minden jel arra utal, hogy egy valóságos órásmesterrel találkoztunk. Csakhogy az órásból valami különös mag- netizmus árad. Gyanakszunk rá, hogy természetfölötti hatalma van. Föltételezésünk fokozatosan beigazolódik. Végül a mester szemünk láttára megváltozik: „körmei megnőttek és vörös karmokká görbültek, vállán bíborszínű palást terült szét, s ahogy felállt és kiegyenesedett, egész alakja megnyúlt és arányosan karcsú lett, és már nem emlékeztetett sem az öregemberre, sem az uszkárra, melyet az imént varázsolt vissza a semmibe.” A történtek után, aligha csodálkozhatunk a klasz- szikus recept szerint megkötött vérszerződésen. Ami igazán elgondolkoztató, az a mű befejezése, hiszen a Faust és annak kisszerűségében pa- rodisztikus kópiája (a kisregény) nem csak a szereplők — már említett — viszonyítását követeli meg. A művek által jelképezett két különböző korszakot is össze kell mérnünk. Csak ennek eredményeképp érthetjük meg, hogy a látogató (az időutazó), akit Fausttal azonosítottunk, és diákköri szerelme, Margit (figyeljünk a névpárhuzamra) mért nem válnak igazi fausti hősökké? Azért nem, mert mindketten koruk gyermekei. Mert a csábítás bűnét korunkban már nem veszi körül az a metafizikai borzongás, a kárhozat jeges előérzete, amit Goethe művének (és korának) mélyen hívő Margitja érzett. Viszont a bűnösség drámai átélése nélkül — legalábbis a keresztény eszmerendszer talaján — nem lehetséges katartikus fordulat. Ennek következtében — az írói célkitűzéssel összhangban — csak a fájdalmasan groteszk ábrázolás tükrében villan meg és sötétül el az éden birodalma, amelyben Margittal megismerkedtünk. Amíg a Margit c. kisregény némi hiányérzetet hagy hátra az olvasóban, addig A kisfiú és a vámpírok igazi remeklés, Baka István eddigi legjelentősebb írói vállalkozása. A mű legfontosabb forrása Goethe: A korinthusi menyasszony c. műve, amelyet a halálból visszatérő szűz kísértethistóri- ája ihletett. Maga a drámai gyorsasággal pergő cselekmény fő vonalaiban a harmadik „világégés” után játszódik a temetővilág egyik kisvárosnyi szigetén, Sárdon. Sárd „az író szülővárosának mitikus mása”. A másik, csak villanásnyi szerephez jutó, ugyancsak képzeletbeli helyszín, Dolma. Funkciója nemcsak a viszonyítás, hanem a kisregény igazságtartalmának időbeli megsokszorozása, térbeli kitágítása. A több szálon futó, változatos helyszíneken (a sárdi városháza levéltári irodája, díszterme, börtöne, a sárdi temető, a kápolna, Bakó András unokaöccsének otthona, a dolmai 87
