Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Vasy Géza: „Éltük a szép, boldog jövőt” (Bertók László költői világa)

nak még címéül is azt adja, hogy Egyik rímtől a másikig. Önértékelése sem az újítóé, a vezéré: „Én, aki a költészet közlegénye / vagyok és maradok mindörökre, / sem vitézség, sem hadiszerencse / nem röptetett föl, nem lökött az élre, / azazhogy nem születtem vezérségre” (Hallom, hogy indulsz). Bármiként is ítéljük meg e költemény ironikus szólamát, a közlegény—vezér szembeállítás állítóan jelen van benne.

Mindez azonban csak a felszín. Bertók valóban nem vezér — ki az ma egyáltalán? — de nem is közlegény. Költészete a hagyományból épül, de újít. Úgy újít, hogy nem formát bont, hanem formát épít. Több, lényeges, az elbizonytalanodást kifejező eszközt alkalmaz, de ezek nem rombolják a formát. Többlelkűsége nem a célját vesztett ember bolyongása, hanem a megkötöttség többlelkűsége. így az elbizonytalanító elemekkel egyenlő rangúak a megkötő elemek, s feszültségük önmagában is kifejezője a többlelkűségnek, a polifóniának.

Bertók László akkor indult el ezen a poétikai úton, amikor a leíró tárgyiasság eszköztárát kezdte felcserélni az elvont és a szimbolikus tárgyiasságéval. Arra jött rá, hogy nem kell mindig és mindent kimondani, s hogy a dolgok és jelenségek nemcsak a külső szemlélet számára mutatják meg magukat. Ennek korai példája az első kötetből a már idézett Áprilisi fa, vagy ugyanonnan a Most:

Most kellene a szeretet, most, hogy húga kiszenvedett, ebben a kozmikus huzatban az ókeresztény mozgalmi dallam, egy kő, ahol egymásnak háttal, park, szabadságos katonákkal, egy melegítő kiskutya-orrlyuk, most kellene egy bekötőút, egy holdkomp, értekezlet, valami, nem tudok hasonlítani.

Leginkább talán hiátusos építkezésnek nevezhető ez a módszer, amely áthatja a költemény szerkezetét, képeit, nyelvi megformálását is. A hiátusosság mégsem töredezettséget eredményez: egységes rendszer bontakozik ki előttünk, amelynek „kitöltetlen helyei” is e rendszeren belüliek. In médiás rés kezdődik a költemény, amelynek indítóélményére egyetlen kijelentés utal: „most, hogy húga kiszenvedett”, de azt nem tudjuk meg, hogy kinek a húga, a lírai éné-e vagy másé, s ezt a jelentésbizonytalanságot csak véglegesíti a zárósor, amelyben az is benne van, hogy „nem tudok hasonlítani” ahhoz, aki szenved, azt is, hogy ahhoz, aki kiszenvedett, de még azt is, hogy ebben a léthelyzetben nem tudok — költőként — hasonlatokat alkotni. Azok a képértékű elemek, amelyek a költeményben megjelennek, nem önnön belső logikájuk szerint következnek egymásra, közöttük tehát hiátusok vannak, amelyeket a versegész sugalló ereje tölt ki, a most eleve hiánnyal viaskodó helyzete: „Most kellene a szeretet”.

Rokon az előbbivel, de nem azonos vele a mozaikos építkezés.Ennek reprezentatív példája a Kockakövek lehet. Ez a mű hatrészes, s mindegyik rész hat darab hatsoros szakaszból áll. Költői világképösszegzés és ars poetica egyúttal, hangsúlyosan gondolati költemény tehát, amelynek részletes elemzése nemcsak az egyes szakaszok önállóságát mutathatja ki, hanem azt is, hogy a részeken belül a szakaszok, az egészen belül a részek is összefüggenek, a mozaikok végül is kompozíciós egységgé válnak. Míg arhiátusosságnál inkább a költői látomás teremti meg az egységet, itt inkább a gondolatrendszer.

Újabb eszköz az irónia. Bertók László az iróniát a történelemre is vonatkoztatja, az emberi létre is és a költői személyiségre is. Iróniája a legfegyelmezettebbek közül való, olyan áttetszőén tiszta, hogy szinte csak egy láthatatlan fátyol választja el a nem ironikus szemlélettől. Éltük a szép, boldog jövőt, mondja, s e cím a maga teljes értelmét csak a zárósorban megismételve nyeri el. Már a címben van egy hiátus: éltük a számunkra megígért jövőt, amelyet szépnek és boldognak mutattak. A vers ezt az ígéretet veszi látszólag megvalósultnak, szinte lelkendezik, de közben túlzásai ellentétükbe csapnak át,

44