Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Vasy Géza: „Éltük a szép, boldog jövőt” (Bertók László költői világa)

idő múlva bekövetkező jövő. A főalakok a dédapa és a költő, ők mosódnak együvé. A lírai én beleképzeli magát a dédapa életébe és valódi, valamint lehetséges tetteibe, s az átélés eredményeként „meghal”, hogy a dédapa „maradhasson meg” helyette. Mindez azért, hogy a betyár lét és a forradalmár lét reális és fikciós motívumai magától értetődően tűnhessenek át az 1955-ös jelenetbe, amit viszont már nem elképzelni kell, hiszen ennek főhőse a lírai én volt, őérte jött a „betyárüldöző” hatalom. Miért? íme a magyarázat:

a néhány töltény, mit ellövöldöztem magányosan és ráadásul versben, dédapámé volt, akár az ítélet, amit kimondtam, szabadon, azt hittem, nem kérdezhet rá senki, csak az Isten . . .

mekkora árat kellett fizetni ezért a „történelmi tévedésért”? S mekkorát fizettek rendre az ősök? Mekkorát fognak sorra az utódok? A vér szerintiek és az anyanyelv szerintiek. Mi az értelme ennek a családtörténetnek és ennek a nemzeti történelemnek? Egyértelmű válasz aligha adható. Ezért a sok feltételesség („Ha elképzelem”,) az elbizonytalanítás („Talán az utolsó szó jogán, talán / fiam jogán csak”) az összekeveredés motívuma, s a messzi jövébe nyúló, kérdező befejezés:

... talán az utolsó szó jogán, talán fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem dédapámmal kilencszázötvenötben, és nem tudom, melyikünk bujdosott el, amikor mindketten kiszabadultunk, megint a rengetegbe, ki volt itten, mégiscsak benne minden ütközetben, s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem, fiammal együtt, és mondjuk, százötven, vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy dédapám életkorát ne feledjem, tehát kétezeregyszázhuszonegyben, talán március tizenötödikén, talán dédunokámmal, és helyettem, elmondhatja itt, hogy befejeztem?

Ez a mű is tanúsítja, hogy az alapélmények, a természeté, a bizonytalanságé és az időé nemcsak önmagukban gazdagodnak s válnak polifonná, hanem egymással is összefonódnak, s ezzel egy magasabb rendű polifóniát valósítanak meg. Mindezt az itt se, ott se, itt is, ott is magatartása mozgatja, amelyet most már talán nem is célszerű az indító élmények felől közeledve bizonytalanságnak nevezni, hanem sokkal inkább egy kényszerűen kialakuló többlelküségnek, abból következő többnézöpontúságnzk. Nemcsak azt jelenti ez, hogy a költő egyidejűén látja és láttatja a dolgoknak színét és fonákját, hanem azt is, hogy többféleképpen teszi ugyanezt, egy olyan mozgó rendszerben végzi megfigyeléseit, amelyben a megfigyelő koordinátái is rendre változnak, a műszerei sem ugyanazok, s ráadásul még az észlelés bizonytalansági relációival is számot kell vetnie.

Élmény és forma

Ahhoz, hogy az önmagukban is polifóniateremtésre alkalmas, az alapélményekből eredeztethető fő motívumok valóban polifon lírát hozzanak létre, viszonylag nagyszámú poétikai eszközre van szükség. Bertók László költői magáratalálására voltaképpen nem az élmények felismerése, a belőlük kibontható eszmekor körvonalazása, hanem a szükséges poétikai eszközök folyamatos kialakítása adott igazi lehetőséget. Ez a poétika tartózkodik mindenféle hivalkodó megoldástól. Hiszen az első olvasat szinte kínálja azt a megállapítást, hogy a költő teljesen belesimul a poétikai hagyományba. Nem újító alkat, s egyik ars poeticájá43