Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Vasy Géza: „Éltük a szép, boldog jövőt” (Bertók László költői világa)
műveken belüli tagolást, csoportosítást engedett meg, a költőnél „a hit és a reménytelenség hangjai váltakoztak”, s egyetlen műbe ritkán került be hangsúlyosan több szólam. Ha mégis: a költemény törvényszerűen kiemelkedett még a legjobbak közül is, s önértékén túli jelentőséget nyert, mintegy nemzeti sorsanalízissé és prognózissá vált, mint ezt legékesebben a Himnusz és a Szózat mutatja. A huszadik század azonban ezt a szemléleti polifóniát fokozatosan és folyamatosan tovább vitte. Egyrészt tágította a szemléleti polifóniát is, hiszen az korábban alapvetően a nemzet sorsára vonatkozott, míg a huszadik században ugyanolyan hangsúllyal beletartozik az emberé is. Másrészt a szemléleti polifónia érvényességét az életműről átvitte az egyes műre is, az életmű eszmekörtartalmának e sajátosságát beleépítette az egyedi műalkotásba, a szemléleti polifóniát tartalmivá tette, következésképp poétikaivá is. A múlt századi magyar költő számára a hit és a hitvesztés egymást kísérő szólamai lényegében már azt is jelentették, hogy ha a valóságot nem lehet egyértelműnek és egyértékűnek látni, akkor a látó szubjektum sem lehet egyértelmű és egyértékű. Ilyen csak az az eszmekor lehetett, amelyikhez a szubjektum viszonyította a valóságot. A huszadik század ehhez — lassan immár egészét tekintve át — azt tette hozzá negatív fejleményként, hogy most már az eszmekört sem lehet egyértelműnek és egyértékűnek tekinteni. Ha voltak is ezzel ellentétes tudatú időszakok a társadalmak és az egyének életében, ezek rendre átmenetinek bizonyultak. így a szubjektum most már nem egy szilárd értékrend és egy polifon valóság viszonylatában létezik, hanem egy polifon értékrendében és egy polifon valóságéban. Szükségszerű, hogy ez ne csak a „közvetítést” tegye bonyolultabbá, hanem az eredményt, a művet is. Mivel azt valamilyen módon szinte minden líraelmélet elismeri, hogy e műnemben az alkotói szubjektum szerepe közvetlenebb és felfokozottabb, mint a többiében, az eddigiekből ezen újabb szempont figyelembevételével az is következik, hogy az alkotó szubjektum is polifonná változik. A század alapbetegségeinek — eszmény és valóság, szó és tett mind elemezhetetlenebb indítékú elszakadásának — ütközési és kereszteződési pontjaként a szubjektum „tudathasadásos” állapotba kerül. Ha „Minden Egész eltörött” mind a valóságban, mind az arról kialakított eszmekörben, bekövetkezik ugyanez a szubjektumban is. Nem a betegség értelmében lesz ez a szubjektum „hasadásos”, hanem abban, hogy képtelen tartósan egyetlen nézőpontból szemlélni és megítélni a világot. S nemcsak azért, mert máról holnapra folyamatosan változik ez a világ, hanem mert ugyanezt teszi a szubjektum is, következésképp egymáshoz való viszonyuk e két változó függvényében módosul. Szemléletesség kedvéért a tükörhasonlatot idézve, ha a tudatot tükörszerűnek tekintjük, akkor régebben azt tarthattuk tipikusnak, hogy aszerint, hogy a tükör sík felülete merre fordult, mutatott a kép fényt vagy árnyékot, Paradicsomot vagy Poklot. Ha viszont ez a tükör is cserepekre töredezik, már nem is kell semerre sem „fordulnia”, mert a tükörcserepekben részben-egészében eltérő képeket kapunk, egy időben ott van a fény is és az árnyék is, a részeire hullott egész. S az emberi alkotás csodája lesz, ha ebből megszületik a műegész is. Az a műegész, amelyik ontológiailag akkor is a „mégis bízom” meggyőződését hirdeti, amikor tartalmi elemei többségükben ez ellen foglalnak állást. Amíg a költői szemlélet egységes eszmekörre építhetett, addig a néven nevezhetőt mondta ki a költemény. A polifon szemléletnek viszont voltaképpen a néven nevezhetet- lent kell kimondania, s nem egyszer vagy kétszer, hanem folyamatosan. Az így születő költemény a lírai szubjektum polifon monológja. S nemcsak polifon, hanem polivalens is. Célszerű ezt a megkülönböztetést megtenni, hiszen a többféle szólam egyidejűsége elvileg még nem zárja ki, hogy mind egyetlen értékrend alapján szerveződjenek. A polivalens líra viszont a különböző szólamok mellé különböző értékrendeket, illetve értékrendhiányokat állít. Fölvet mindez még egy lényeges elvi kérdést. Ez a polifon és polivalens líra mennyiben tekinthető többértelműnek? Miként jellemző rá az ambiguitás (kétértelműség), a pluriszignáció (többértelműség)? Abban az értelemben aligha, hogy a befogadó tetszése szerint tekinthet akár a fény, akár az árnyék költeményének egy adott művet. Ha az a mű polifon, akkor csak a fény és az árnyék világát egyszerre felmutató műnek tekintheti a 40
