Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Vasy Géza: „Éltük a szép, boldog jövőt” (Bertók László költői világa)

befogadó-értelmező tudat. Ezen az általános, ismeretelméleti-szemléleti egyértelműségen belül lehet csak szó a pluriszignáció érvényesüléséről. S pontosítva egy korábbi állítást: azt, hogy a valóság egyszerre fény és árnyék is, néven lehet nevezni. De ezt, ennek valóságos arányait, állandóan módosuló játékát és főképpen távlatait megragadni, ez a néven nevezhetetlen kimondása.

A polifónia természetesen különböző méretű és mértékű lehet. Viszont nem agresszív: jelenléte nem teheti érvénytelenné a másfajta lírai törekvéseket. A maga szemléletének részeként regisztrálja azokat, egy nagy, több ezer éves emberiségálom — illetve ezen álom tagadásának — az övénél egyértelműbb és egyoldalúbb megfogalmazásaként.

Az a gondolat, amellyel Bahtyin polifónia-elméletét a lírára alkalmazta Király István a maga Ady-monográfiájában, valóban az egész huszadik századi lírára érvényesíthető, s talán különösképpen, mert nemcsak egyes kiemelkedő alkotóknál, hanem szinte az egész mezőnynél a hetvenes-nyolcvanas évek magyar költészetében. De ez még csak mondvacsinált ok lett volna arra, hogy éppen Bertók László kapcsán kerüljön ez szóba. Az igazi ok az, hogy Bertók költészete különös élességgel teremt lehetőséget az elméleti megfogalmazásra, hiszen csak az ő verseiből kiindulva is el lehet jutni a polifon lira terminusához. Lássuk, miért és miképpen.

A személyiség alapélményei

Bertók László sem polifon költőnek született, de visszatekintve, már korai verseiben észre lehet venni az efelé mutató jegyeket. A költői műben megjelenő élményvilág alakulásában legalább három fokozatot érdemes megkülönböztetnünk: az élmény megérzését, felismerését és versszemléletté varázslódását. Ha meggondoljuk, hogy az egyes alapélményeknél ez időben nem egyszerre következik be, igencsak változatos képet kaphatunk. S alighanem ez a módszertani sajátosság is magyarázza a költő elhúzódó pályakezdését. Az 1935-ös születésű szerző első önálló könyve, a Fák felvonulása 1972-ben jelent meg. Majd másfél évtized versei kaptak itt helyet, s bennük az élmények megérzésének és felismerésének fokozatai keverednek. S általánosan a hetvenes évek műveiben — Emlékek választása, 1978, Tárgyak ideje, 1981 — válnak az élmények szemléleti egésszé.

így van ez még olyan alapélménynél is, ami a falusi születésű embernél magától értetődően megjelenik: a természetnél. S mivel az alapélmények közül ez lehet a legelső időben, a polifon szemlélet elemei is itt jelentkeznek legelőször és legérettebben. A természet a líraalkotó szubjektum számára jelenti a tájat a maga elemeivel, a tőlünk függetlenül létező valóságot, amelynek ugyanakkor részei is vagyunk, méghozzá kétféleképpen: kiemelkedve belőle s mégis belesimulva. íme, már itt mennyi ellentét kerül együvé. S mindez már az első kötetben megfigyelhető. Megjelenik például a táj, de hangsúlyosan az idő dimenzióval együtt: az ősz és a délután kapcsolódik hozzá; „Ezek a szalmafényű, / törtszárnyú délutánok / úgy borulnak a tájra, / mint nagy, sárga virágok. ” (Sárga őszi vers.) A vers további menetében a tárgyiasan látomásos tájképbe beilleszkednek az emberek is, ám ettől a mű még nem lesz polifon. Itt még az élménymegérzés egynemű, ép verset teremtő szintjén vagyunk. Továbblépést jelent például az Áprilisi fa. Elsősorban általánosítási készségével. Nem egy mindenki által látható és elképzelhető táj- és életképet ragad meg. Ez a fa — még korántsem hibátlan megoldással — csak Bertók László költői világában létezik, mégha modelljét néven is tudná nevezni. Ember és természet itt már nem külön dolgokat együvé építve jelennek meg, hanem mint egyazon világ különböző megjelenési formái: „Befelé, mindig befelé, / a szem, mint bogár csápja, / mint ultrahang, gépiesen / jelez falat, fát, embert, / a fül, a szervek ághegye / vattába fúr .. .”. A „fa” halad — figyel? — „befelé”, s közben emberiesül. Nem a hagyományosabb módon (olyan a fa, mint az ember: szeme, füle van,) mert magától értetődőnek veszi, hogy a fának szeme van, s azt hasonlítja, nem is az emberhez, hanem más természetihez: olyan „mint bogár csápja”. Az igazi emberre vonatkoztatás a zárásban következik be, a fa „zöld ujjhegyeivel fölborítja, / helyrebillenti a világot”. S mennyire ebből következik, erre rímel rá az 1986-os kötet (A

41