Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Vasy Géza: „Éltük a szép, boldog jövőt” (Bertók László költői világa)
Vasy Géza „Éltük a szép, boldog jövőt” Bertók László költői világa A költészet és a költő Bertók László verseit újra és újra olvasva, amikor a legismertebb helyeknél már szinte magától nyílik ki a könyv, akaratlanul is szembekerül az olvasó azzal a kérdéssel, mi is hát manapság a költészet lehetősége, mivégre van a költő és miért van rá szüksége a társadalomnak. Nem egy-egy vers sugallja ezt a kérdéskört, hanem az egésznek az atmoszférája, ugyanis mindez nem a mesterség kínjai felől közelítve vetődik fel elsősorban, hanem az emberi létezés gondjaival szembenézve. Nem annyira egzisztenciális, mint inkább egzisztenciagondok ezek, s bár e kifejezések jelentésrétegei szorosan kapcsolódnak egymáshoz, s a valóságban pontosan nem is választhatóak sohasem szét, mégis értelmes és szükséges a megkülönböztetés, amely főként akkor érthető meg, ha a mindennapi élet napról napra haladó menetének viszonylagos kiegyensúlyozottsága és az egész élet megítélhetőségének végletes megzavarodottsága közt feszülő tragikus ellentétre gondolunk. Az a kérdéshalmaz, ami ezen a nyomon felfakad, természetesen az egész magyar társadalomnak, minden egyes egyedének nekiszegeződik, de a dolog természetéből következően éppen a költők sohasem kerülhetik meg azt, hogy ha pontos választ nem is tudnak adni, legalább megpróbálják a kérdéshalmaz szálainak elkülönítését és néven nevezését. Az a lírai hagyomány, amely Bertók László nemzedékének, de a nála idősebbeknek, s a valamivel fiatalabbaknak is önként adódott, egészen más helyzetekre épült. A magyar történelem menetében feltűnően ritka volt az, hogy a mindennapi élet menetének akárcsak viszonylagos kiegyensúlyozottságáról lehetett beszélni. Éppen ellenkezően: ezen a körön belül sűrűsödtek tragikus ellentétek. Ebből magától értetődően következett az, hogy az egész élet megítélése önmagában nem is lehetett pozitív, viszont mégis azzá válhatott annak az egész életet megmozgató küzdelemnek a sodrában, amelynek célja a mindennapi, s ennek révén az egész élet radikális átalakítása volt. Ha lehet valamit a magyar líra fő vonalának, vagy talán pontosabban: az egészet leginkább átható fő tendenciájának nevezni, akkor az éppen ez a küzdelem, de nemcsak a maga eufórikus változataiban. Hiszen — egyetlen életművön belül is — rendre megjelent a bizonyosság mellett a kétely, a hittel vitatkozva a hitvesztés. Nem a személyiség zavara volt ez, hanem a magyar történelem több évszázados nyomorúságának kikerülhetetlen következménysora. Hitet és hitvesztést a költőnek nemcsak személyesen kellett átélnie — egyetlen emberöltő alatt gyakran több hullámban is —, hanem ezt kapta lírai tradícióként is, nemzeti örökségként is. Ezért hit és hitvesztés szinte soha nem önmagában, hanem mindig egymásra vonatkoztatva jelent meg: a hit mindig a vesztésből — vesztések sorából — bontakozott ki, s a hitvesztés is mindig valóban vesztés volt, s nem egyszerűen hitetlenség. így a hímek gyakran volt valami valóságon túli, szinte mitikus holdudvara, hiten túli hit volt, a „mégis bízom” parancsa. Líránk fő tendenciája tehát — kétszáz éve folyamatosan — szemléletében polifon: nem egyetlen szólamról van szó, hanem egybecsengő és feleselő szólamok egyidejűségéről. Ez a szemléleti polifónia sokáig megmaradt körülhatároltan szemléletinek. Inkább csak élet39
