Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)

— Miért zsugorodik össze ... mi van veled? — kérdezte vérben forgó szemekkel.

— Undorodom tőled — nevetni kezdtem. Hisztérikusan nevettem. Éreztem, milyen kiszolgáltatott vagyok. Újabb vereség, újabb megsemmisülés.

Szitkozódtam.

Fenyegetőztem, hogy lefekszem a feleségével. De ő csak nevetett. Éreztette velem, hogy bármikor leteríthet egyetlen ütéssel, aztán megerőszakolhat, s mégcsak tanú sincs, aki mellém állna. Jobbnak láttam, ha elhallgatok. Most már mindkét kezével magával foglalatoskodott. Gyorsan fölhúztam a nadrágomat. Mereven néztem az ajtót.

Átugrottam az asztalon, teljes erőből nekiestem az ajtónak, belekapaszkodtam a kallan- tyúkba.

Sikerült!

Visszanéztem.

Ott állt letolt nadrággal, háttal nekem. Nem jött utánam.

Ha följelentem, nagyon megbüntetik. Sohasem tudtam győzni. Elintéztetni valakit. Főleg egy beteg embert.

Kiléptem.

Átkerültem egy másik gyárba, a trösztön belül. Azt ígérték, ha jól viselkedem, művezető is lehetek. Itt nagyobbak voltak a gépek. Vasat csapoltak, nyolcszáz tonnás kalapácsok dübörögtek az ájulásig fokozott hőségben. Hallani sem akartak a színészetről.

31