Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)

ismerem. Azt válaszolta, hogy rendben van, majd utánanéz; mikor újra és újra rákérdeztem, csak annyit mondott: mindennek eljön a maga ideje. Mit akarhatott? Féltem ...

Az egyik késő délutánon fáradtan rogytam a vasszekrények elé tett hosszú padra, az öltözőben. Egy szomorú dalt énekeltem, de nem hatott meg, annyira fáradt voltam. Hosszú percekig törülköztem, kínos lassúsággal kezdtem öltözni.

Hirtelen odaült mellém a szakszervezetis.

Rövid ujjú trikóban, lila szájjal.

— Te, gyűlés lesz a légópincében egy fél óra múlva. Eljössz?

— A légópincében? — kérdeztem csodálkozva.

— Igen. Te nem is tudtad? Bizony! Kialakítottunk ott egy klubot, jelentős társadalmi munkával, van tévé ...

— Ott leszek — vágtam közbe. — Nem sok kedvem van hozzá, de egye fene ...

A fickó bólintott. Pontosan fél óra múlva ott ültem a klubban. Egy kis dohányzóasztal mögé ültem, szemben a kijárattal. Rövid idő múlva megjelent hatalmas alakja a súlyos vasajtótól félig eltakart kijáratban. Nagy robajjal csukódott be mögötte az ajtó. A kar- hossznyi kallantyúkat ráfordította a vasajtófélfából kiálló kampókra.

Leült velem szemben.

Cigarettát tett az asztalra.

Rágyújtottunk.

— A többiek? — kérdeztem némi szorongással a hangomban.

— Nincsenek többiek. Vedd úgy, hogy ez egy kétszemélyes gyűlés. Beszélgessünk.

— Miről? — nem tudtam mást kérdezni. Néztem a kezét. Ujjai láthatóan táncoltak a cigaretta végével. A füstöt se fújta ki, csak amikor beszélt, akkor bukott ki szájából egy-két füstfoszlány. Magam elé néztem. A vasúti sínekre gondoltam. A lendülő bakancsra. A homokra a számban. A tolató szerelvényre. Mit akarhat ez a hatalmas, sötét bőrű fickó?

Megtört a csönd.

— Mennyit keresel most? — kérdezte, de a hangsúlyból éreztem, nem ez a lényeg. Elmodtam neki.

— Főelőadó leszel. A duplájáért.

— Hát ez nagyszerű! — ugrottam föl örömömben, de ahogy karjára pillantottam és az ideges ujjaira, visszahuppantam a székre.

— Tudod ...— torkát köszörülte —, gyerekkorom óta kínoz egy betegség. Egyszóval... tudod, mi az a biszex?

— Fogalmam sincs róla — mondtam jó színészi játékkal, amit abból következtettem ki, hogy elhitte, amit mondtam. Pedig nagyon jól tudtam, mire céloz. Végigfútott hátamon a hideg.

— Az tudod, olyan nemi perverzitás, amikor a férfi egyszerre szereti a nőket és a férfiakat... — nem figyeltem rá, gondolataim messzire kalandoztak. (Annyit azért megjegyeztem magamban, hogy nemcsak férfiaknál lehetséges az ilyesmi, nőknél is akad minimális számban.)

A főiskola zsűrije előtt álltam, Adyt szavaltam.

Kongott szavaimtól a hatalmas terem. Majd’ összeestem a színpadon, s félálomban, tompán éreztem a rúgásokat az egész testemen. Félig lehunyt szemhéjak alól homályosan láttam a lendülő fekete lakkcipőket, a hajtókás nadrágszárakat.

... a feleségem holnap szül. De én már nem bírom ki azt az egy napot sem — fejezte be mondókáját, s térített magamhoz a férfi. Hirtelen jött egy eleve bukásra ítéltetett ötlet. Nem is tudom, hogy juthatott ilyesmi az eszembe.

— Hozhatok neked fényképeket a haverjaimról. Meztelenül...

Nem várta meg, míg befejezem.

Fölugrott. Kigombolt slicce alól kidomborodott fehér alsónadrágja. Ráncigálni kezdett. Letépte rólam a nadrágot. Jobb kezével saját nadrágjába nyúlt, baljával pedig a lábam között markolászott. Lihegett. Hordónyi mellkasa úgy járt föl-le, mint a kovácsműhelybeli fújtató.

30