Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)
Fájt, hogy Jancsi nincs többé. És mintha mi sem történt volna. Újra jártuk a sorokat, javítottunk, persze leginkább Kovács, mert én nem értettem hozzá úgy istenigazából. Ahhoz, hogy a Főiskolára kerüljek, szükség lett volna a gyár javaslatára. De hol kell egy csőgyárnak színész. Még a gondolata is nevetséges. Ki kell hát lépni! — mondaná az olvasó. Csakhogy a gyár olyan elektromágnes, amely csak magához szippant, s aztán szinte lehetetlen kikapcsolni a benne folyó áramot, hogy a mágnesesség megszűnjék. Bármilyen nevetséges, a satupadot megszereti az ember, szívéhez nőnek a szerszámai, és csak az üzemben lehet igazán jót falatozni, a gépek zajában, az olaj- és petróleumszagban. Jót harapni az újhagymából, olcsó kolbászt és friss zsemlecipót utána küldeni, meginni egy liter hideg tejet,... az ám az igazi! No, de egyszer csak el kell hagyni a gyárat, ha az ember úgy érzi, igazából színész.. . Később ezen nem kellett sokat töprengenem. Magától hozták meg döntésemet az események. Nem is lehetett más választásom. Általában azonos időben mostunk kezet. Hosszú, barna haja a vállán pihent. Erős testalkatú fickó volt. Hülyeség, de az Ajax akkori sztárjára, a balhátvédre, Krol-ra hasonlított. Föltétlenül meg akartam ismerni. Az egész úgy kezdődött, s majd a végén látni fogják, úgy is fejeződött be kapcsolatunk, mint egy áldozattam, pszichológiai tanulmány, vagy kísérlet. Az áldozat kiválasztotta a tettest, olyan marhaság által sugallva, hogy valaki hasonlít valakire, akiért az ember rajong, és tisztel. Pedig sose beszélt vele. Nem tudott róla szinte semmit. Csak a tévében láthatta olykor. Ez a fiú ráadásul utálta a focit. Akkor minek tovább foglalkozni vele? Nem tudtam, s ma sem tudom. A várt szakmai vetélkedőt végre meghirdették. Elindultam. Megnyertem. Egyenlőtlen volt a küzdelem, hiszen egyedül nekem volt érettségim a versenybíróság tagjainak kivételével. Az első három helyezett indult a tröszti vetélkedőn. Ez már komolyabb volt. Mintegy negyvenezer munkás legjobbjai vettek részt ezen a versenyen. Éz sem okozott különösebb gondot; föl kellett rajzolnom a vas-szén ötvözetek állapotábráját, meghatározni a szekunder cementit helyét és hűlési folyamatát. Aztán beszélnem kellett a testek súrlódásáról, a száraz-, félfolyadék és a tiszta folyadék súrlódásról. Rajzzal támasztottam alá válaszomat, sikerrel. Harmadmagammal szereztük meg az első helyet. De nem hinném, hogy ez lett volna az ok. A hosszúhajú fiú mellesleg a gyár alapszervezeti titkára volt. Két haverja is hozzánk csapódott, s így négyesben sétálgattunk a gyáróriás utcáin, távol a műhelytől, nehogy egyetlen főnök is megláthasson bennünket. Kezdetben jól ment minden. Aztán gyűlölni kezdtek. Többet tudtam náluk. Érezték a különbséget köztük és köztem. Ősz volt már, október közepe, a rozsdás vasak beleolvadtak a lekonyuló gaz rozsdabarnájába. A gyár leghátsó üzeme mögött húzódtak a tehervonatok vágányai. Itt vertünk tanyát. Leültünk a homokba, s a falhoz támasztottuk a hátunkat. Beszélgettünk. Nevetgéltünk. Színész-képességeimre terelődött a szó. Valósággal dühbe jöttek, mikor Kosztolányit idéztem. — „Általában nem kedvelték őt. Ők csak terheket vittek, kifejtették a bányából azokat a márványtömböket, melyeket Silus remekbe faragott. Tudták, hogy különb náluk. Ezért gyűlölték.” Pedig Silus szerette őket. A rabszolga-társait. Az emberek nem szeretnek eltűrni maguk között semmi nagyságot. Pedig a nagyság nem is közüttünk van, hanem fölöttünk. . . — mondtam bölcsen, s körülnéztem. Az egyik, magas, göndörhajú antipati- kus srác lökdösni kezdett. Nem volt ez komoly. Fiúknál, még felnőttkorban is előfordul az efféle gyermeteg játék. Mondtam neki, hogy hagyjon békén, de ő folytatta. Végül arcomba vágta fémforgáccsal megtűzdelt, olajtól-zsírtól feketéllő védőkesztyűjét. Mindketten fölugrottunk. 27
